Tényleg egyre több nő marad egyedül, mert túl magasak az elvárásaik, vagy egyszerűen csak a neten más kép alakul ki erről?

Én azt látom, hogy ez inkább az idősebb, korosabb nőismerőseimet érinti.

A fiatalabbak nagy része párkapcsolatban vagy házasságban él, igaz, akad olyan, aki sokára találta meg a párját, addig egyedül volt, mert nem akart megalkudni, amin nem lehet csodálkozni. Az ismerőseim közül csak egy szűk réteg van egyedül.

Én is 35 éves korom után mentem férjhez.

Addig is buliztam, éltem. 🙂

Olyannal nem kezdtem kapcsolatot aki nem bánik jól velem. 🙂

Türelmesen vártam. Magányos nem voltam mert szerettem a szabadságot is, bár most is oda megyek azt csinálok amit akarok.

40 feletti elvált nő vagyok a mai korban.

Jól élek, jó munkám van, alapvetően midig van kisebb-nagyobb célom az életem több területén, így sem nem unalmas, sem nem céltalan az életem.

A múlt évtizedek/évszázadok átlagához képest egyedül is sokkal jobban élek, csak anyagiak miatt nem kell társ, nem vagyok jogilag vagy társadalmilag sem korlátozva, elítélve. Direkt kényszer tehát nem hajt és ez is nagy szó, azt hiszem.

Így igen, mondhatjuk, hogy válogatós vagyok, ha nem felel meg bárki, hiszen nem is kell megfelelnie bárkinek.

Egyébként meg a korban hozzám illők közül azok, akik kb ugyanezt a szintet le tudják tenni az asztalra, amit én (nemcsak és nem főleg anyagiakra gondolok, hanem az egyéb általános dolgokra is, mint hasonló életvitel és értékrend, ami azért általában hasonló mentális állapotot, képzettséget, élettapasztalatot stb is jelent akár), nos ők kevesen vannak a “szabadpiacon”.

Az én korosztályomban az emberek többsége párkapcsolatban él, akik nem, azoknak a többsége sokszor terhelt mentálisan vagy zűrös életvitelben/anyagiakban- a kettő együtt is jár.

Nem kell egy lecsúszott alkeszt elviselnem, hogy legyen fedél a fejem felett.

Nem kell egy életképtelent eltartanom, hogy legyen, aki hozzám szól.

Nem kell egy buta miatt szégyenkeznem, hogy ne érezzem magam félembernek vagy magányosnak.

Nem kell egy igénytelennel megalkudnom, hogy legyen kivel ágyba bújnom.

Nem KELL… most épp az van igen, hogy amire, akire igényem van, olyan nincs a környezetemben… hogy ez azért van, mert én vagyok túl válogatós vagy azért, mert igenis képviselek én is egy olyan szintet, amit elvárok a másiktól is, nos ez nem változtat a tényen, hogy nincs társam.

Egy állapot ez is, mit sok más. Lehet hozzá alkalmazkodni, elfogadni, kihozni belőle a legtöbbet, meg ezek ellenkezőjét is.

A tények az alapvető leíró dolgokban azt igazolják számomra (megjelenés, társadalmi státusz, kulturális érték stb), hogy nem pozícionálok felül senkit, magamat sem.

Egyszerűen kevesebb ebben az életkorban is a legalább középosztálybeli, egészséges és kellemes megjelenésű, átlag feletti képesítéssel/műveltséggel rendelkező, átlagosan ép pszichéjű férfi, mint ahány lecsúszott, szenvedélybetegség felé tartó, alacsony iskolázottságú/műveletlen, igénytelen megjelenésű alak.

Mindenkinél van egy szint, ami alá nem megy.

Minél magasabb az a szint, annál magasabb lesz az a kompromisszumos szint is, amivel még “meg lehet barátkozni”, lehet mással kompenzálni stb.

Azt gondolom, hogy nem könnyű egyik nemnek sem.