Ha egy párkapcsolat tönkremegy, a felek miért hibáztatják egymást ahelyett, hogy saját magukba néznének inkább?

Példa az emberismeretre, illetve annak hiányosságára, és személyes végkövetkeztetések: Egy "barátom" kölcsön kért tőlem pénzt, és bár sejtettem, hogy nem fogja visszaadni, adtam neki valamiért. Talán jó fej akartam lenni, vagy nem is tudom, így láttam helyesnek. Természetesen felszívódott, soha többé nem találkoztunk. Ekkor haragudtam rá némileg, de főleg saját magamra haragudtam, mert rosszul döntöttem. Erről szólna az egyéni felelősségvállalás. Mikor egy másik ismerősöm kért tőlem kölcsön pénzt, elmeséltem neki a rossz tapasztalatomat az előzővel, és ezzel együtt bár adtam neki kölcsön pénzt, elkértem zálogba tőle egy arany nyakláncot, mert már volt tapasztalatom erről, és nem akartam SAJÁT MAGAMBAN ismét csalódni. Persze, a kölcsönt már másnap visszaadta, én meg a nyakláncot neki. Aztán évekkel később egy olyan barát kért tőlem egy nagyobb összeget kölcsön, akiben maximálisan megbíztam, mert 5 éves korunk óta ismerjük egymást. Egyetlen másodpercig sem kételkedtem benne, és az igazat megvallva nem is sürgettem a dolgot, hogy kérem vissza. Fél évvel később óriási hálálkodások közben +20%-os kamattal hozta vissza a pénzemet, amit persze nem fogadtam el, mert barátok közt természetes egymás segítése. De ha esetleg valami végső káosz és botránycunami keretei közt nem adta volna vissza a pénzemet, akkor is saját magamat hibáztattam volna, hogy ennyire elképesztően félreismertem őt. És onnantól átértékeltem volna minden emberhez kötődő viszonyomat. Őt nem hibáztattam volna, simán csak mérhetetlenül csalódott lettem volna saját magamban. De ilyesmi nem történt, mert a megérzéseim után mentem. Igazi, őszinte megérzések, tapasztalat, nem pedig valamiféle rózsaszín köd, vagy kétségbeesett kapcsolatfüggőség motivált.