Egyedülállók, mennyire tartjátok magatokat boldognak?

Én amúgy elég kritikus vagyok, meg kva nagy elvárásaim vannak magammal szemben (is), úgyhogy a 10/10 elég meredek lenne, de amúgy változó mértében, de boldog vagyok 7/8 körül. Van egy kényelmes, rugalmas, jól fizető munkám, ami érdekes és amit szeretek, vannak értékes barátságaim, társas kapcsolataim, vannak hobbijaim, amiket szívesen és örömmel csinálok, anyagilag is kényelmesen elvagyok, bár nyilván lehetne mindig mindennél több is, de a hobbijaimhoz, érdeklődési körömhöz ez a pénz is bőven jó.

Párkapcsolatom nincs, de én a tapasztalataim alapján mindig is boldogabb voltam egyedül, kevesebb stressz ért, nem kell felnőtt férfiaknak tanítanom, hogyan kell kommunikálni meg konfliktust megoldani vagy épp könyörögni nekik, hogy takarítsanak el maguk után, én elég introvertált vagyok, hosszabb társaságban eltöltött idő után nagyon kivagyok, egyedül sokkal könnyebben és gyorsabban tudom visszatölteni magam a normál állapotba, nincs aki amiatt panaszkodna, hogy aznap éppen egyedül akarok lenni, mert nekem szükségem van arra, hogy ingermentes környezetben legyek kéthetente 1 napot stb.

Nyilván most amit én felsoroltam azokat az előző kapcsolataimból hoztam, nyilván egyik se adott többet nekem az életemhez, mint amennyit amúgy elvett, ezért is lett vége mindegyiknek, és most már olyan szinten vagyok így két év szingliség után, hogy nem is vágyok párkapcsolatra egészen addig, amíg az olyan partnert nem találok, aki ténylegesen könnyebbé vagy jobbá teszi az életem, különben sok értelmét nem látom. Egyébként görcsösen nem vágyok egy párra, bármi meg minden áron, bár azt nyilván elismerem, hogy egy csodálatos, és megfelelő Partnerrel azért nyilván boldogabb az ember, viszont "egy partnerrel/akármilyen partnerrel" azért nem feltétlen - saját tapasztalatból mondom.

Tehát nekem egy olyan élet is tökéletesen kielégítő, ami most van, hogy dolgozok, utazgatok egyedül vagy a családommal, barátaimmal, eljárok szórakozni, találkozni ismerősökkel, tanulok a szabadidőmben, sportolok, csinálom azt, amit szeretnék stb., elég szerencsésnek gondolom magam, hogy vagyok olyan társadalmi/gazdasági helyzetben, és van olyan szinten a magam iránti szeretetem és tiszteletem, hogy nem kell bármi miatt is kompromisszumot kötnöm és egy kapcsolatba belemenni, ami amúgy nem ideális számomra.

Úgy általánosságban nem vagyok különösebben boldog, de sok olyan dolog történik velem, ami rövid távú örömet hoz az életembe.

Boldog már nem is akarok lenni, mert sokkal szarabb boldog állapotból visszazuhanni a mélybe, ami úgyis szükségszerűen megtörténik egy idő után romantikus kapcsolatokban.

Ez legalábbis az én tapasztalatom, mert eddig kb 80%-a engem hagyott el a kapcsolataimnak, és sajnos a maradék 20 pedig olyan volt, ami tudtam, hogy nem akarok benne elköteleződni, de jól esett egy picit törődés. Mivel pedig senki idejét sem akarom többet pazarolni, és azt sem szeretném, hogy engem elhagyjanak, ezért a legbiztosabb utat választottam: igyekszem leginkább barátokkal, családommal tölteni az időt és a lehető legkevesebb esélyt adni arra, hogy új embereket ismerjek meg és elkezdjek vonzódni valakihez, hogy aztán megint koppanjak. Azt vettem észre ugyanis, hogy egyre-egyre nehezebben jöttem ki mindegyik elhagyásból, ahogy egyre idősebb lettem - most 36 vagyok. A legutóbbi barátnőm, akivel együtt laktam, és már tervezgettünk közös ingatlanvásárlást, egyszer csak elkezdett távolodni. Azt mondta azért, mert jaj nincsenek barátai, nekem meg vannak, és ő is akar "saját jogán" barátokat, és ezért szomorú. Ezért kérte, hogy hadd menjen el egy olyan ember születésnapi bulijába nélkülem, akit ő is kevéssé ismer, hogy na majd ők lesznek a barátai. A bulitól számított 3. hét végén hagyott el, 3 hónap múlva pedig már egy, a buliban megismert férfi gyerekét várta úgy, hogy ezzel a férfivel csak két hónappal a teherbeesés után költöztek össze egyáltalán össze. Biztosan nekem is sok hibám van, és ezek szerint nem volt boldog velem, nade ezt velem akkor sem fogja soha többet megcsinálni senki. Ennek biztosítására pedig egyetlen mód van, hogy soha többet egyetlen nőben sem bízom meg ha romantikus kapcsolatról van szó - akkor viszont mi értelme kapcsolatnak?

Szóval nem, nem vagyok boldog. De sokkal jobban érzem magam, mint abban a fél évben, mire rendbejöttem. Nem érdekel már ez a családosdi. Amióta fizetésem van, picike összegeket, de félrerakosgattam csak úgy, "majd ha lesz gyerek, akkor legyen hová nyúlni", orvosi vizsgálatok, bútorok stb. Nagyon szép összeg jött már össze. Na ezt idén elköltöttem A kategóriás jogsira meg védőöltözetre, és egy kiváló állapotú motorra. Az legalább nem hagy el, és ha mindent megadok neki, akkor cserben sem hagy az út mellett.

Hát én most lettem szingli nem régen egy hosszú kapcsolat után. Soha nem éreztem magam még ennyire összetörve és sose láttam a dolgokat ennyire kilátástalannak.

(25F)

Hát ez érdekes kérdés.....

Nem mindegy miért egyedülálló az ember, mert nem talál magának párt vagy azért mert így döntött. Elvált férfiként élem az életem, 21 év házasság után erős váltás volt az életemben, a fiam 17 éves, gyakran meglátogat. Több nővel is jó kapcsolatot ápolok, van aki kifejezetten nyomulós, többször keres, de értelmesen elmagyaráztam neki, hogy egyenlőre nem akarok párkapcsolatban élni senkivel. Van pár telefonszámom akikkel szívesen találkozom, de nem akarok leragadni senki mellett. A cégem irányítását átadtam a öcsémnek, ért hozzá, jó kezekben van, itthonról tudok dolgozni, gyakorlatilag nincs semmilyen kötöttség amit nagyon élvezek. 46 évesen szerettem volna így élni 30 évesen, akkor éppen a gyereknevelés és devizahitellel voltam elfoglalva, nem hiányzok a stressz.