Mennyire ketyeg a biológiai óra a férfiaknál, milyen erős a családalapítási ösztön? Tapasztalatok?

27 éves férfi vagyok. Nincs párom, de ha lenne, akkor sem állnék készen a családalapításra, sem egzisztenciálisan, sem lelkileg. Vannak bennem olyan jellemhibák, bizonytalanságok, törések, kisebbségi komplexusok, amik gyakorlatilag már egy komoly kapcsolat kialakulását is lehetetlenné teszik, legalábbis én tiszteletlenségnek és felelőtlenségnek vélném, ha belemennék egy ilyen kapcsolatba, és ezzel akaratlanul is a másik félre borítanám a saját problémáimat, ahelyett, hogy biztonságot, stabilitást nyújtanék neki. Egyébként is nagyon kevés tapasztalatom van a nőkkel, az elmúlt tizenkét évben kettőt szerettem igazán, egyikük sem viszonozta, és mindkét esetben hosszú évekig tartott a szerelem halványulásának, az elengedésnek, a felejtésnek a folyamata.

Szóval, mint az a fentiekből kitűnik, minden szempontból messze állok attól, hogy a családalapítás valós opció legyen számomra, ennek ellenére az utóbbi hónapokban olyan hangosan kezdett ketyegni az az óra, hogy nem is sejtettem, hogy ilyen létezik. Látom a velem egykorú, vagy nálam valamivel fiatalabb nőket a kisgyermekükkel, látom az odaadást és a rajongást, amivel figyelik őket, és mintha valami köd szállna le rám, szinte megszédülök, és csak arra tudok gondolni, hogy nincs ennél gyönyörűbb a világon. (Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a mindennapi élet sokszor prózaibb, nehezebb és kevésbé paradicsomi lehet, mint ez a kép.) Ha olyan nő társaságában vagyok, akit vonzónak találok, és akiben megvan az a melegség, finomság, lágyság, ami néhány nő sajátja, akkor már nem erotikus jellegű gondolataim támadnak, mint régebben, hanem azon veszem észre magam, hogy azon gondolkodom, milyen szép gyerekeink lennének, és milyen jó anya lenne. Aztán utána csak röhögni tudok magamon, annyira abszurd ez az egész.

Egyedülálló férfiak, nálatok is előjöttek már ezek a dolgok? Ha igen, mennyire erősen, és milyen hosszan?