Tényleg rossz ember vagyok amiatt, hogy soha nem szeretnék emiatt gyereket?

Akinek ennyire nincs önuralma és semmiféle áldozatot nem képes hozni másokért annak nem is való gyerek. És ezt minden rosszindulat nélkül mondom. Vannak ilyenek.

Még jó, hogy vannak akiknek nem az alváson múlnak a kapcsolataik. Te sem lennél a világon ha anyukád is lusta lett volna. :D

Nem. Kifejezetten örülök amikor valaki beismeri hogy képtelen valamire, és nem szüli tele gyerekekkel a világot akikkel később nem foglalkozik. Ez mindenképp pozitív dolog. Csak meglepő hogy pont az alváshiány jött elő, ami kb a legjelentéktelenebb probléma az egészben. :D

Hát nálunk az első gyerek olyan jól aludt, hogy ágyút lehetett mellette sütögetni. Este 7-től, reggel hétig és még délután 3 órát. A második meg 3 éves koráig 4-5x ébredt éjszaka. Napközben szédültem, kevertem a szavakat... de túléltem persze. Bár tutibiztos sokat panaszkodtam :) Most kisiskolásként már nagyon jó alvó. És mind a kettő nagyon önálló (némi zsebpénzért pedig még mosogatnak meg porszívóznak is - gyerekmunka :)) A férjem viszont akkor csalt meg (szerintem kapuzárási pánik miatt), amikor már újra mindenki tudott aludni és egy csomó szabadidőnk lett egymásra. És akkor elváltam, mert nem tudtam tovább bízni benne. De akárhogy is alakult, a gyerekeimnek nagyon örülök. Pedig egy karrierista munkamániás művész vagyok, mégis ők sokkal értelmesebbé tették az életem, mint előttük volt, bár ezt akkor nem tudtam, csak a kíváncsiság és kihívás-vágy hajtott (az elsőnél, a másodiknál már a még több adni-akarás). De kellett a személyiségemnek némi önfeláldozás, hogy fontosabbak legyenek mások magamnál, hogy felelős legyek, hogy ne érjek rá félni mindentől - szóval megerősített. Azóta már új vőlegényem van, akivel szintén csak visszatekintve sokkal jobban egy hullámhosszon vagyunk, pl. értékrendben, vallásban, politikailag, családi háttérrel..., mint a gyerekek apjával, akivel ugyan részemről végig nagy volt a kémia, de nem volt egy tudatos választás vagy bárhogy is megtervezett az életünk. Sajnos(?) a gyerekeknek is jobb példakép egy csomó mindenben... Bár én is más lettem, s más vagyok mellette. Remélem, mi már halálunkig együtt leszünk, és hatalmas ajándék a társasága. Bár anno az akkori énem is ezt remélte... Úgyhogy inkább annyit tudok, ha ez is kitart 20 évig, már jól jártam :) És hát azt se bánnám, ha beleférne talán még egy-két gyerek... (Még örökbefogadáson vagy nevelőszülőségen is gondolkodtam pár évig egyedülállóként, annyira vágytam erre, pedig anno 28 éves koromig el sem tudtam képzelni, hogy ez nekem való.) Persze, hogy milyen jó anya vagyok vagy se, azt majd csak a gyerekek fogják lenyilatkozni 10-20 év múlva, de én nagyrészt élvezem a társaságuk, nekem nagyon jó itthon többen lenni. Amikor társasozunk vagy kirándulunk vagy együtt eszünk és mesélnek, én is újra gyerek vagyok. Még a hisztiknél is totál átérzem a világfájdalmuk. (Ha el is szakad azért néha a cérna és panaszkodom.) A karanténos homeoffice időket is totál szerettem egy kupacban, ha meg is őrültünk sokszor. A gyerekek azóta is kérdezik, mikor lesz végre újra :D Mellette most hál'Istennek a munkámban is meglepetésemre sikeres lettem így "öregkoromra", tehát anyagilag is végre önállónak, szabadnak érzem magam ahhoz, hogy akár beleférjen újra egy kis szünet. Így végülis minden adott ahhoz, akárcsak "magamnak szüljek" (bár szerintem mindenki egy család részeként születik...), de inkább remélem, hogy ezúttal nem így lesz, mert hát társra is vágyom, aki akkor is marad, ha majd kirepülnek. Ja és a szüleim nagyon szeretik egymást 70 évesen is és együtt és látszik, pedig hát van nekik is több gyerekük. Nekem ők a példa akkor is, ha ennél a számomra eredetileg idegen modern mozaikosdinál kötöttem ki, nem gondolom, hogy a gyerekek vagy alapvetően saját hibámból (ha persze sok mindent másképp kellett volna)... Na nem tudom, ebből a tanulság :) Talán az, hogy lehetnek elméletek, de az élet sokszor felülírja.