Miért bagatellizálják el az öleléshiányt a régóta szinglik (akik büszkén hangoztatják boldog szingliségüket)?

Az ilyen igényeket is ki kell élni!

Én akár kolleganőket is megölelek ha erre konkrét alkalom van és kifejezek vele valami elismerést, nem sértődnek meg.

Aztán ott vannak a prostik akik szintén nem sértődnek meg ha ölelkezős szexre vágyik a vendég, jó is az

Hiányzik.

Családtag nekem nem számít, a feltétel nélküli szeretet nekem más kategóriába esik + elhidegülő a viszony sajnos

Nekik is hiányzik, de inkább vannak egyedül, mint valami csóró, lúzer incelfélével.

Egyébként egy Nő szexre akkor kap ferfit amikor, ahogy ő akarja.

Nem ölelgetős családban nőttem fel, és sokáig én sem kezeltem túl jól a testi kontaktust (a szexet ide nem értve). Ez akkor változott meg, amikor gyerekem született: mellette tapasztaltam meg, hogy ölelgetni, bújni baromi jó érzés, és úgy tölt, hogy az valami semmi máshoz nem fogható.

Egész máshogy viszonyulok az érintéshez emiatt azóta, és de, nagyon tud hiányozni (nem a fiam ölelése). Nem pótolja, hogy az állatainkat szeretgetem, úgyhogy megtanultam ezt elfogadni, de nem állítom, hogy mindig könnyen ment/megy.

A tartalmas beszélgetés (ami nem olyan, mint amit a bnőkkel folytatok) nekem még ennél is jobban hiányzik egyébként. A szex meg csak hullámokban, még azt a legkönnyebb elviselni.

Hát kérdező, akkor én jó ellenpélda lennék. Kapcsolatom alig volt, inkább futó kapcsolatok/kalandok, mostanság meg már vagy 5 éve szó szerint semmi. Na jó nem teljesen, volt idén-tavaly két lehetőségem, de nem lett belőle semmi. Tudom milyen az ölelés, volt benne részem mostanság is, de nekem nem hiányzik különösebben tényleg.

Kicsit amolyan "férfias" érzelmi világom lehet, tehát amennyire csak lehet annyira nem mutatom ki a valós érzelmeimet, nekem pedig ez így jó. A valós érzelmeimet fejben így is tökéletesen rendbe tudom rakni, ritkán vagyok ideges vagy érzelmileg instabil, szinte lehetetlen megharagítani, de ha sikerül is max fél óra alatt elmúlik. Képtelen vagyok haragot tartani huzamosabb ideig, ezt mondjuk néha bánom. Ebből fakadóan összeveszni sem tudok senkivel sőt, én mindig is örök diplomata voltam, akivel mindenki szót ért egy szinten és senki sem veszik vele össze.

Ami pedig a boldogságomat illeti, érzem a hiányt, a tavalyi-idei év sajnos rávilágított, hogy tényleg jól esne már valaki akit a páromnak nevezhetek, de mindettől függetlenül boldog vagyok. Most magamra szeretnék koncentrálni, terveim vannak, el akarom érni a céljaimat, nem fér bele egy kapcsolat, csak ha számomra nagyon ideális max akkor (tehát azért próbálok nyitott is maradni).

Hogy boldogan/büszkén hangoztatom-e szingliségemet? Semmit sem mondok magamról senkinek, csak a közeli ismerősöknek/családnak, azt is néha úgy, ha ők kérdezik, szóval nem. Hogy szégyennek tartanám-e talán a szingliséget azért nem hangoztatom? Nem, ez egy állapot, ilyen tulajdonsága, hogy "gáz, szégyen stb." nincs. Majd elmúlik, ha eljön az én időm, az pedig nem tudom mikor lesz. Lehet már holnap. Nem zárkózok el mint írtam, nem rajtam fog múlni, ha belép az életembe a Nagy Ő, hogy összejövünk-e vagy sem.

Dióhéjban ennyi.