Az érzelmeim vagy a józan ész győzedelmeskedjen?

Sziasztok!

A történetem a következő;

28 éves, független, munkájában sikeres nő vagyok egy gyerkőccel. Egy közösségi oldal egyik csoportjában szoktam jogi kérdésekre válaszolni a tagoknak szabdidőmben,ezzel segítve munkájukat.

2 hónappal ezelőtt privát üzenetben fölkeresett egy férfi jogi bajaival, készséggel álltam rendelkezésére, segítettem neki.

A megoldáshoz szükséges volt, hogy találkozzunk személyesen, néhány dokumentum aláírásához, illetve némi magyarázat miatt. Ez volt másfél hónapja... Ezalatt az idő alatt folyamatosan beszélgettünk esténként hétköznapi dolgokról, gyereknevelésről, hasonló általános témákról. Megkedveltem, amivel nem lenne gond, ha nem lenne nős.

Nem mondtam el neki a mai napig, mert nem szeretnék kellemetlenséget otthon neki, maradtunk az esti beszélgetéseknél a szürke hétköznapokról.

1 héttel ezelőtt ismét a segítségemre szorult, de csak kérdései voltak, szerencsére nem kellett találkozunk. A héten polgári pert nyert ebből ebben az ügyben, nagyon örültem én is. Tegnap együtt ebédeltünk ennek örömére, magamnak bevallottam, hogy teljesen elvarázsolt minden egyes másodpercben. Azóta szinte csak rá gondolok, de nem mondom el neki, amint fentebb is írtam.

Szerintem nem is sejti, mert tényleg az a tipikus "úriember" ha találkozunk, bár mesélt burkolva, hogy nem a legjobb a házassága, de a gyerekek összetartó erő.

Igyekszem magamban elnyomni az érzést, mert nem szeretnék egy családot tönkretenni.

Szerintetek mondjam el neki, és jobb ezt megbeszélni? Tudat alatt, mint a nők többsége,kissé attól félek, hogy mivel 44 éves kapuzárási pánik lehet és csak ágyba akar vinni? Vagy lehet azt sem? Egyáltalán nem került elő soha ez a téma részéről, abszolút tisztességesen viselkedik velem, csak megjegyzi, hogy mennyire csinos vagyok.

Igazán összezavart, túl vagyok egy rövid, rossz házasságon, ahol a volt férjem alig foglalkozott velem, állandóan dolgozott, mert a karrier fontosabb volt mint én. Még abban a fázisban vagyok, hogy félek újra nyitni, nála pedig teljességgel kizárt, mert a lelkiismeretem nem engedi a családja miatt.

A szavaival, a határozottságával, a piszkos sármjával levett a lábaimról, pedig az elején azt gondoltam ez csak ugyanolyan munka lenne.

Ha voltatok már hasonló helyzetben, leírnátok mit tettetek és mi lett az eredménye? Ha nem voltatok, mit tennétek?

Köszönöm,

Vivien