Miért érzem úgy, hogy teljesen normális férfiként sosem fogom megtalálni a párom? 23/f (blablablabla)

Valahogy mindig úgy éreztem, hogy el vagyok átkozva ilyen szempontból, hogy sose legyek boldog egy beteljesedett szerelemben. Persze ez az érzés lehet egy rossz gyerekkori beidegződés miatt is de ennek ellenére 23 év alatt még sosem voltam boldog és szerelmes egy lánnyal sem.

A normális férfit a leírásban -vagy legyen inkább fiú- úgy értettem, hogy nekem megvan a magamhoz való eszem, céljaim, elveim és nem szándékoztam soha direkt ártani másoknak, nem szoktam más emberekkel vagy hülyeségekkel foglalkozni ami nem érdekel vagy zavar azt kizárom. És igazából nagyon érdeklődő is vagyok szinte minden irányba, szerintem velem tényleg bármiről lehet beszélgetni mindenkivel lesz valami közös témám és igazából szeretem az embereket is. Azt nem szeretem magamban, hogy túl szentimentális lelkületű vagyok mondjuk talán ez a problémám forrása is, hogy olyan nagyon szeretnék szeretni valakit, hogy ez már túl sok vagy nemtudom. Persze eddig nem jutok el senkivel szóval ez rejtély :)

A dologban még az az érdekes, hogy én nagyon szigorú vagyok magammal de azért én is látom, hogy jól nézek ki és ezt a visszajelzést kaptam mindig is a lányoktól. Volt már pár kirívó közeledési eset is szóval ezt azért már felismertem. De mégis annak ellenére, hogy én vagyok a legszigorúbb magammal azért én is fel szoktam magamnak tenni a kérdést, hogy miért nem tudok találni végre egy olyan lányt? Velem jól járna, én a tenyeremen hordoznám :) Egyébként még annyit, hogy ha estleg most azt hiszitek nem tudom, hogy kell bánni a nőkkel akkor tévedtek én túl makacs vagyok ahhoz, hogy bárki előtt csússzak-másszak, sosem nyomultam még vagy könyörögtem nőnek szóval azt, hogy én ilyen vagyok nem lehet látni rajtam inkább pont emiatt nem jött össze pár dolog.

Voltak már kapcsolataim hosszabb,rövidebb,alkalmi is becsúszott de sosem voltam kapcsolatban boldog mert nem szerettem igazán a lányt. De szerelmes már voltam nem is egyszer nem is kicsit, az azonban még soha nem teljesedett be ilyen-olyan okok miatt amik sokszor tényleg nem az én hibámból adódtak inkább csak röhögök már kínomba, hogy csak a szokásos, nekem ez sosem jöhet össze. Most csak egy példa amikor egy olyan lányba zúgtam bele akinek már 6 éve volt barátja, és tényleg alakult köztünk valami, még csók is volt egyszer amit nem én kezdeményeztem, pár napra rá volt egy kellemes balesetem pár hétig kórházba voltam (szerencsére semmi maradandó) Ő nem jött be hozzám de mint kiderült közben megkérték a kezét és ő igent mondott :) Szóval így döntött, sok boldogságot azóta már házasok.

Most már egy éve egyedül vagyok, és többet nem megyek bele olyan kapcsolatba amit nem gondolok 100%ig komolyan, és komolyan úgy érzem mostmár örökre egyedül maradok, úgy érzem nekem ez a boldogság valamiért nem jár, ezt sosem fogom megtapasztalni attól félek. Más is érezte már így? Úgy érdekelne, hogy csak én vagyok-e ilyen szerencsétlen? Az ismerőseimnek nem siránkozok ilyenekről meg úgysem értenék meg szinte már minden korombeli vagy jelenleg is boldog kapcsolatban él vagy volt már szerelmi viszonyban vagy esetleg még sosem volt senkije és elkeseredett szűz :) Én valahogy őket értem meg igazán.