Aki tartósan egyedül él, hogyan bírja? Szeretné, hogy ez megváltozzon, vagy beletörődött?

Vagy csak szimplán úgy vagyok vele, hogy baromira nem akarok kapcsolatot mert csak felidegesít az egész és vesztek az időmből. :D

Jól bírom. Hogy is mondjam? Nem az van, hogy nem is akarok senkit, egyszerűen csak tisztában vagyok a jelenlegi lehetőségeimmel. Túl messze laknak tőlem azok, akikkel lehetne valami, társaságba nem igazán járok, hiszen elég nekem 1-2 komoly barát, max még néhány fő, de nincs sajtkukac a fenekemben, hogy akkor minden hétvébén gyerünk csajozni, meg piálni stb. Sosem voltam ilyen. Summa summarum: nem erőlködöm, mert minek? Megszoktam már, hogy ha túlságosan tenni szeretnék valamiért, akkor általában a másik beleszarik, vagy eleve meg sem adja az élet a lehetőséget, hogy legyen valakim. Írom ezt úgy, hogy már van tapasztalatom, volt pár barátnőm, de azok az egyetemi időszakomban voltak, amikor nagyobb városban laktam a tanulmányok miatt. Egyetem után csak néhány rövidebb kapcsolatom volt, nem alakult ki szerelem. Nem fogok erőlködni, elvagyok én magamban tökéletesen, nem hiányzik az azon való kattogás, hogy akkor most hova menjünk a partneremmel, kinek írkálhat a hátam mögött esetleg, meg ha nem hívom fel 3-4 óránként, akkor a fejemhez vágják, stb. A csodás dolgokkal is tisztában vagyok, jó érzés tartozni valakihez, meg érezni, hogy fontos vagyok neki, szeret, de nem mindenáron. Szóval majd adja magát. Én már túl sok áldozatot hoztam, hozzon most kicsit más is értem. :D

Megszoktam már. Özvegy vagyok, nevelem a fiam, dolgozok és ennyi az életem. Nem szeretnék kéthavonta új embert bemutatni neki, ráadásul randizni sem tudnék, most múlt 3 éves a gyerek, elég nehéz megoldani bármit is.