Létezik szerelem azután, hogy az ember elvesztette élete nagy szerelmét?

Engem még kamaszkoromban megtalált az a bizonyos lángoló, tengermély szerelem. Évekkel később, fiatal felnőttként össze is jöttünk, de nem működhetett a kapcsolatunk, szétváltunk. Férjhez mentem, mélyen szeretem a férjemet, amikor vele vagyok,soha nem jut eszembe a másik, amúgy sincs napi szinten a gondolataimban. De soha nem tudtunk teljesen elszakadni egymástól. Mindent kipróbáltunk, a legyünk barátokat, egymás elkerülését, felszínes kapcsolattartást, a mélyebb okok feltárását. Előbb-utóbb mindig megkerestük egymást. Több, mint 20 éve így megy. Soha nem történt semmi, nem is fog, ez már nem is szerelem, mégis napokig "furcsa" vagyok, ha találkozunk.

Elég racionális beállítottságú vagyok, mégis hinni kezdtem a lélekvándorlásban. Ilyen mély és hosszantartó érzés nem halhat meg velünk. Tudom, hogy a következő életünkben sikerülni fog.

Ez az életem viszont a férjemé, és igen, tudta őt pótolni.

én hatodik éve nem tudom elfelejteni a szerelmem, akivel elváltak útjaink

sajnos annyira klappolt már a legelső pillanattól fogva az egész kapcsolatunk (legelső pillanat alatt azt értem, mikor legelőször megláttam őt), hogy ezt nyilván nem lehet többé megközelíteni sem

és sajnos nem hiszek a csodákban

A korai, éretlen szerelem jellemzői:

- az ember tökéletesnek látja a másikat, a hibáit nem veszi észre,

- egy eszményi képet vetít a másikra, nem látja a valódi énjét a másik félnek,

- nem tudnak megfelelően kommunikálni.

Magyarán, fel kell nőni, és rá kell jönni, hogy nincs tökéletes ember, mindenkinek megvannak a hibái. Nincs "nagy Ő", "igazi" stb..

18, ez nagyon igaz.

Viszont lehet találni olyan embert, akivel hosszú távon meg tudunk beszélni mindent, akivel nemcsak csodás a az intimitás, de ha úgy alakul, egymás legjobb barátai is lehetünk. Akivel akkor sem unatkozunk, ha épp semmit nem csinálunk.