A barátnőm szakított velem azért, mert 3 hónap után nem lett szerelmes. Mindent is megtettem azért, hogy elnyerjem a szívét, mégis mi kellhetett volna még?

Iszonyúan fáj, mert tökéletesen összepasszoltunk.

Soha nem veszekedtünk, mindent megbeszéltünk, rengeteget nevettünk és nagyon jó élményeket szereztünk együtt.

Minden félelmem és szorongásom megszűnt mikor vele voltam.

Le tudtam volna vele élni az életemet.

Nem most ismerkedtünk meg, már régóta barátok voltunk. Mindig is tetszett nekem de 3 hónappal ezelőtt határoztam el, hogy megteszem az első lépést és nagy örömömre, abszolút vevő volt rá.

Mindent megtettem érte, a tenyeremen hordoztam, bármire volt szüksége azonnal elintéztem, folyamatosan közös programokat szerveztem időt, energiát és pénzt nem sajnálva. Sikerült kilépnem a friendzone-ból, boldognak és harmónikusnak éreztem a kapcsolatunkat. Nagyon sokáig működött, komoly terveket szőttünk együtt.

De már 1 hónappal ezelőtt is felmerült a most említett probléma.

Azt mondta minden téren tökéletes vagyok és kívánni sem tud tőlem jobbat, mindig is erre vágyott, hogy így bánjanak vele ahogy én de attól fél, hogy mi lesz ha nem tud kötődni hozzám. Arra jutottunk, hogy csak rástresszel, hogy most mindenképp szerelmesnek kell lennie, erőlteti és nem hagy magának időt. Mindent túlgondol és nem tudja élvezni a pillanatokat. Megbeszéltük, hogy türelmesek leszünk egymással és, hogy minden rendbejön.

Viszont ez nem segített. Az utóbbi egy hónapban legtöbbször csak én kerestem, szívem lelkem beletettem, minden kívánságát lestem, de azt mondta nincsen rám ideje, sokat dolgozik (ami egyébként igaz) és nem tudunk találkozni. Üzenetben minden nap beszéltünk de ahogy teltek múltak a hetek egyre ritkábban és sablonosabban kaptam választ. Végtelen türelemmel próbáltam kezelni a helyzetet de nagyon szeretethiányos lettem. Nem törődött velem, nem figyelt oda rám.

Felnőttként munka mellett egyetemre járok és hatalmas rajtam a nyomás a folyamatos vizsgáim miatt.

Alapvetően egy életvidám, erős, pozitív ember vagyok.

De az utóbbi időben súlyos depresszióval és szorongással küzdök.

Megkértem, hogy legalább egy kicsit hagy találkozzunk, olyan sokat segítene, csak egy ölelés, bármi, hogy félre tudjam tenni a gondjaimat. Belement, találkoztunk. Nem mondom, hogy ugye előjel nélkül, de az aznapi főleg vidámabb hangvételű üzenetváltások után mondhatni váratlanul, szakított velem. Pont mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá.

Azzal magyarázta, hogy hiába vagyok tökéletes a számára és minden megvan bennem amiről egy nő álmodhat, mégsem alakultak ki benne egyáltalán érzelmek, nem hiányzom neki, nem szeret és fél, hogy már ígyis úgyis de csak bántani fog engem, mert nem tudja visszaadni azt amit én neki adok.

Ideje sincs rám, mert változó műszakokban sokszor hétvégén is dolgozik. Emiatt nem én hanem ő a hibás és haragszik magára nagyon, hogy élete lehetőségét dobja most el.

Nekem is nagyon kevés időm van, főműszakban dolgozok, hétvégén pedig tanulok de bármikor kész voltam bármit eldobni érte. Ő volt az első. Aki akarja megoldja.

Ha hétköznap ért rá én vettem ki szabadságot, vagy inkább nem aludtam, hogy vele lehessek.

Tényleg úgyérzem mindent megtettem, most mégis magamban keresem a hibát.

Csúnya vagyok? Túl kedves vagyok? Nem volt jó a szex? Pedig jó volt, nem álltatom magam, nagyon jó volt. Sőt sokszor úgyéreztem ez az amivel a legtöbb esélyem van őt megfogni, mert egy-egy együtt töltött éjszaka után napokig kicsattant a boldogságtól és úgy tűnt minden rendben lesz. A legutolsó alkalomkor is ilyenkor hallottam tőle először és utoljára, hogy szeret engem. Szerintem már nem is emlékszik rá, belém örökre belém égett.

Próbáltam minden adandó alkalmat megragadni ezen a téren de legtöbbször lerázott, hogy fáradt, dolgozik, nem ér rá. Úgyérzem nem kaptam elég esélyt, pedig ha mégtöbbet lettünk volna együtt még ennél sokkal de sokkal jobb is lehettem volna.

Olvastam itt az oldalon, hogy sokan fél év vagy több idő után lettek szerelmesek.

Miért volt velem türelmetlen? A szerelem amúgy sem tart örökké, de olyan jól kijöttünk az elején, hogy bátran állítom vele szerelem nélkül is tudtam volna együtt élni, szerintem ő is velem. Törődő, lelkiismeretes, igényes, hűséges ember vagyok, komoly tervekkel, jól bánok a pénzzel, velem mindene meglehetett volna.

Igazságtalan az egész, életem szerelme ő. Egy lelki roncs lettem, egész éjjel pánikrohamok közepette kocsikáztam, úgyéreztem ha megállok hányni fogok.

Itthon hajnalig az ágyban fetrengtem, reggel jönnöm kellett volna dolgozni de inkább beteget jelentettem.

Nagyon félek, hogy nem tudok a tanulmányaimra sem koncentrálni, pedig a héten is legalább 2 dolgozatot írok.

Most itt ülök a jegyzeteim fölött és nézek de nem látok, görcsölök, szorongok.

Egy hibát biztosan elkövettem magammal szemben és az az, hogy nem kellett volna ennyire beleélnem magam. Általában nagyon sokat szorongok a jövőn úgyérzem nem fogok tudni megfelelni az elvárásoknak. Saját életet, családot teremteni. Gürizek de úgyérzem nem haladok és lemaradtam. Mi lesz, hogy lesz, hogy oldom meg, mi vár rám? Ezek a negatív érzések a jövővel kapcsolatban mind elmúlasztottam arra gondolva, hogy ott lesz benne ő, van kiért csinálni.

Mostmár a jövő újra sötét, minden szürke és élettelen. Elvesztettem minden maradék motivációmat ami így is egyre fogyott már.

Mit kellett volna másképp tennem és mitévő legyek most?