Az összeköltözésig eltelt időnek hol van a lélektani határa 28 körüli dolgozó embereknél esetünkben szerintetek?

A helyzet az, hogy ő saját lakásban lakik, én viszont albérletben lakótárssal, én vagyok a nő. Ciki, nem ciki nem keresek annyit, hogy megérje egyedül laknom, de nyilván nem kellemes lakótárssal se, örülnék, ha már nem így kéne élnem, minden korombeli barátnőm előrébb tart, vagy ha nincs is párja megoldja a fizujából az egyedül élést.

Fél éve vagyunk együtt ő nem hozta szóba meg az összeköltözést, szerintem ő jól elvan a mostani életével, nem tudom egyáltalán meg akarja-e tenni ezt a lépést. Én nem hozhatom fel, mert én lennék a kiszolgáltatott helyzetben, lényegében véve nyilván nem szeretném, ha holmi aranyásónak gondolna, mert szeretnék végre normális felnőtt életet élni vele együttélve, de ezt a saját lakásában célszerű megoldanunk, mert úgy lenne olcsóbb mindkettőnknek.

És hiába tudom, hogy normális, hogy egy pár egyik tagjának nincs lakása, de amíg ő nem veti fel, mint lakástulajdonos, addig nekem nem illik "szervezni".

Sajnos attól tartok, hogy ha X idő után sem akar velem élni, akkor ez csak kidobott idő vele, mert miért legyek 1-1,5 év utan is valakivel, aki nem is akar velem lakni? Nálam itt van ez a lélektani határ, de sajnos az anyagi helyzetem miatt nem vethetem fel neki, hogy ezért is jó lenne vele laknom, mert nekem is kellemetlen hogy ez van.

Őszintén, soha nem is gondoltam hogy èrdekelhetek bárkit, akinek saját lakása van. Egy barátnőm sincs, akinek a párjának lett volna, mindent a nulláról oldottak meg, aztán persze idővel örököltek, meghaltak nagyszülők, házasság lett, sikerült sajáthoz jutni 30 alatt meg gyereket szülni.

Igen, kicsit az is rajtam van, hogy azt érzem kifutok az időből, nincs mire vàrnom, de nyilván a páromon ilyen nyomás nincs. Ettől függetlenül én ennyi idősen nem tudok komolynak tartani egy kapcsolatot, ha még az összeköltözés se merül fel.

A korábbi kapcsolataimban nem tudott felmerülni az együttélés, mert nem voltunk olyan helyzetben, hogy közös albérlet legyen, egyetemistaként sajnos ez volt a normális.