Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Hogy lehet lezárni egy félbehagyott szerelmet, aminek ilyen bonyolult körülményei vannak? Egyáltalán érdemes lezárni, ha valakihez ilyen nagy érzéseket társítok?
Szóval volt egy párom, akinek megtetszett egy barátja (már 2 éve ismertem akkor). Én is az akkori páromnak a baráti körébe tartoztam, ez azóta megváltozott, mivel az érzelmi bonyodalmak miatt tarthatatlan lett. Amikor elkezdtem érezni, hogy kezd elkapni valami érzelem az akkori párom barátja felé, szakítottam és megpróbáltam elfelejteni, ezt tettem azokkal a módszerekkel, hogy lefeküdtem két emberrel - tudom, az egyik legrosszabb ötlet a világon, de tényleg felejteni akartam. Meg azt éreztem, elegem van már a párkapcsolatokból.
Egy hosszú történetű kapcsolatfüggőségből jöttem ki és tisztában voltam vele, hogy egyedül kell lennem.
Ennek ellenére az érzéseim megmaradtak a barát felé. Mivel ő is szimpatizált velem ezért egyszer-kétszer elmentünk sétálgatni, mondhatni randiztunk, hiszen volt köztünk vonzalom, de én csak meg akartam ismerni. Egyszer ölelkeztünk de aztán adtam neki gondolkodási időt, tud-e, akar-e vállalni többet, rajta múlik. Sajnos teljesen beleszerettem. Nyilván a kapcsolatot meg kellett szakítanunk, mert ő nem akart szemét lenni a barátjával, azaz az exemmel, nekem meg kb alapból semmi jogom nem volt tönkretenni egy barátságot.
Ettől függetlenül, érzések vannak.. sose sírtam ennyit senki után. Nyilván ez a rómeó-júlia effektus dob rajta, hogy nagyon kedveljük egymást, meg minden klappol, mégse lehetünk együtt, semmilyen módon. Megbeszéltük, hogy megszakítjuk a kapcsolatot, mert ő nem tudna tükörbe nézni, szemétnek érezné magát. Én azt gondoltam, a bűntudat felemésztené a kapcsolatunkat, úgyhogy beleegyeztem, ne találkozzunk.
Természetesen az exem megtudta, hogy találkozgattunk és rosszul esett neki, engem villámgyorsan szankcionáltak abból a társaságból, sőt szerintem alaposan kibeszéltek, hogy ribizli vagyok meg ilyesmi.
Elköltöztem távolabb, eltelt félév, vártam hogy vége legyen az idealizáló időszaknak. Elhívtam beszélgetni, hiszen nem tudtam lezárni és kíváncsi voltam, ő hogy volt ezzel az egésszel. Meg hátha történt valami, az exem helyre jött vagy ilyesmi.
1 órát beszéltünk egy padon, és azt láttam hogy nem tudjuk egymást nem kedvelni. Azt mondta hellyel közzel kiszeretett belőlem, én meg azt mondtam, semmit nem tudok. Odaadtam neki, amit akartam, elmondtam neki, amit akartam, reméltem hogy ezzel megszűnik az érzés.
Azt mondta, ne várjak rá. Aztán meg hogy, vigyázzak magamra.
Összejöttem utána egy csávóval, de nem tudtam önfeledt lenni vele, így szakítottam. Azt éreztem, hazudok neki, mert mást szeretek. Tehát gyakorlatilag figyelemelterelés volt.
Amint szakítottunk, szinte felszabadultam, hogy szerethetem tovább azt a régit, nem kell hazudni.
Mikor már 1 év eltelt, és még mindig nem tudtam elfelejteni, egy barátom tanácsára fel is hívtam, és gondoltam, hogy akkor szerelmet vallok neki, mert nincs más út, ezt érzem, ki kell jönnie ennyi elfojtás után.
Megint vagy 1 órát beszéltünk, ilyeneket mondott hogy kedvel, vonzódik hozzám, meg minden, de úgy érzi, hogy hatalmas hiba lenne, meg engem is csak kihasználna, mert én többet érzek. Nem akar önző lenni.
Szóval megint megbeszéltük. Megint azzal zárta, vigyázzak magamra és nem akarja, hogy bajom essen meg rosszul érezzem magam.
Most tartok több mint másfél évnél. Nevetséges. Volt egy nagyon durva dackorszakom, mindenkire haragudtam. Közben megint majdnem éreztem másvalaki iránt valamit, de azt is hazugságnak tituláltam. Olyan érzésem van, mintha senki mást nem tudnék őszintén szeretni.
Elköltöztem Magyarország túlsó felébe, elkezdtem egy egyetemet meg dolgozok mellette. Elkezdtem akarni jobbá, nemesebbé válni, hinni valamiben. Erősnek érzem magam de hihetetlenül össze van törve a szívem. Az nem segít a helyzeten, hogy aspergeres szindrómás vagyok és alapvetően nehezebb feldolgoznom az érzelmi dolgokat (egyébként a "barát" is az, ő nyitotta fel a szemem hogy én is és azóta ismerem magam), plusz rossz családi körülményeim vannak, az is akadályozhatja a feldolgozásom, hogy a szüleim elhanyagoltak, és most újra élem a traumát.
Közeledek óvatosan emberek felé, de már nem tudom hány embert visszautasítottam, mert nem érzem azt, hogy őszinte tudnék lenni feléjük.
Egyébként semmi szenzáció nincs abban az emberben, csak annyi hogy tényleg azt érzem, szeretnék vele lenni és olyan mintha ő lenne az első akit igazából szeretek. Gondolom sokat ismerik ezt az érzést.
Csak itt van ez a körülmény.
Meg is vagyok vezetve egy kicsit azzal, hogy egyszer kicsúszott a száján, hogy később még összejöhetünk talán. De ugye azt kéri ne várjak rá.
Szóval nem tudok felejteni és tisztában vagyok vele, hogy illúzió az, amit elképzelek, milyen lenne vele lenni, szval tök fölösleges. Viszont sakkban vagyok tartva. Már le is mondtam az elengedésről. Voltak füzetek amikbe írkáltam neki, mert rengeteg a mondanivalóm apróságokról, azokat is felgyújtottam, megpróbáltam más férfiakat észrevenni, elköltöztem meg minden, lefoglalja az agyam a tanulás, a munka, és mégis mindig visszajön, olyan mint egy képzeletbeli pihenőbázis, reményt ad, erősebb vagyok tőle, de közben megpusztulok, hogy nincs sehol.
Eszméletlenül f*s tehetetlen érzés, már nem is harcolok ellene.
#9
valami hasznos hozzáfűznivaló?
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!