Miért érzem patetikusnak a szerelmet?

Én úgy gondolom, a szerelemhez hozzá tartozik a döntés is, és ettől lesz több, mint egy fellángolás, ami valóban a hormonok játéka. Rajongva szeretem a férjem minden porcikáját, legyen szó a testéről vagy a lelkéről, de nem mondom, hogy nem találnék szebbet, jobbat, erősebbet, kedvesebbet.

Viszont azt, amit benne megtaláltam, azt, hogy egymás társaivá váltunk egy életre, azt, hogy mik történtek velünk a múltban, hogy hogyan segítettünk egymásnak a nehezebb pillanatokban és hogyan örültünk együtt egyéni és közös sikereknek, hogy látom, milyen gondoskodó és szeretetteljes édesapja a gyermekeinknek… ezeket nem írhatja felül senki és semmi. Mi ketten úgy döntöttünk 28 évvel ezelőtt, hogy egymás társai leszünk amíg élünk, bármi történjen és ehhez tartjuk is magunkat. Véleményem szerint ez a nagybetűs SZERELEM, nem a pár hónapig vagy 1-2 évig tartó kósza fellángolások.

Biztos, hogy a patetikus az, amit írni akartál? Mert így semmi értelme.

Amúgy meg addig rendben, hogy nem létezik az a mesei fordulat, hogy egy életed szerelme van, és őt kell megtalálni. Valóban több ember is van, akivel remek párost alkotnátok.

De... de nagyon kevés! Abból, ahogy írsz, teljesen egyértelmű, hogy te még eggyel sem találkoztál. Te még nem éreztél olyat, hogy egymás szemébe néztek, és "ding". Tudod, hogy ő az. Tudod, hogy nektek dolgotok van egymással. Nehéz leírni, ha még nem élted át, nem tudod elképzelni. Ő az, akivel a csók nem nyálcsere. Aki akkor is minden érzéked belobbantja, ha csak összeér a lábatok, vagy érzed a leheletét a nyakadon. A csókjától pedig jobban beindulsz, mint mással egy óra előjáték után.

És akkor ez még mindig nem a szerelem, csak az a bizonyos "működik a kémia". Ha ezek mellett úgy tudtok beszélgetni, mintha ezer éve ismernéd, rengeteg bennetek a közös, és azt gondolod, hogy ilyen különleges, értékes emberrel eddig nem találkoztál, akkor az már elég egy fellángolásra elég. De még mindig nem az a szerelem, mert ahhoz idő kell. Mikor már ismered a rossz tulajdonságait, láttad kiborulni, túlvagytok az első veszekedésen, már oda-vissza ismered a teste minden centijét, és nem tudod megunni. A szex pedig egyre jobb. Ahogy a beszélgetés is. Amikor ránézel, és azt érzed, hogy ő a másik feled, és egy életen át tudnál csak ülni mellette és hallgatni a csendet. Majd akkor mondhatod, hogy voltál szerelmes.

Ezt az érzést viszont nem tudja megadni bárki. Akkor se, ha elméleti szinten millió és millió ember illik hozzád. Gyakorlatilag meg millió és millió emberrel futsz össze egy élet során, mégis csak pár ember az, akivel egyáltalán annyira klappoltok, hogy kapcsolat legyen, és sokszor azok se jók, mert hosszú távon kiderül, hogy nem illetek össze.

A legtöbb ember csak egyszer él át ilyet, maximum két-háromszor, de sokan egyszer sem. "Csupán" ennyire nehéz megtalálni.

Szerintem kicsit el kellene engedned a Wikipédiát, és egyéb forrásokból tájékozódni a szerelemről, szeretetről, szépségről. A mai, természettudományokat minden elé helyező világban nagyon leegyszerűsített és állatias kép él erről a jelenségről, de azt jó, ha tudod, hogy pl. a szerelemnek nincs elfogadott definíciója. Olvass inkább filozófiát, elsőnek a Lakoma pl. tökéletes, ha a szerelemről akarnál elmélkedni.

Amit te a hormonok játékaként leírsz, az valóban egy létező jelenség, viszont én azt pl. nem tartom szerelemnek. Szerelmet akkor érzek, amikor a férjem, aki évek óta mellettem van és támogat akkor is, amikor nem vagyok a legjobb önmagam, és akinek ismerem már minden kis bosszantó szokását, megsimogatja az arcom, vagy odabújok hozzá. Amikor a kapcsolatunk elején folyamatosan be voltam indulva, az párzási ösztön volt, nagyon méltatlan ezzel keverni egy olyan magasabb rendű dolgot, mint a szerelem.