Én ronthattam el valami, vagy csak ő lenne az, aki ennyire fittyet hány az egészre?

Sziasztok!

Kedves fiúk, lányok, asszonyok és férfiak! :D

Úgy gondoltam, hogy eljött az ideje annak, hogy mással is megosszam a tapasztalataimat, illetve, hogy ehhez hasonló történeteket, és/vagy tanácsokat hallgassak.

Cirka másfél éve vagyok együtt a párommal, ő 19 éves fiú, én pedig az ellenkező nem fiatalabbik, 18 éves tagját képviselem.

A kapcsolatunk elején rengeteg időt és energiát fektetett “belénk”, programokat ajánlott fel, áthívott magukhoz és volt, hogy feltette a kérdést: “van kedved nálunk aludni, filmezni?”

Nos, ez azóta szemmel láthatóan változott.

Tudni illik róla, hogy villanyszerelő, heti 5 napot dolgozik, sportol és imád játszani.

Ez a kezdetek kezdetén is így volt már, és valamilyen úton-módon mindig sikerült rám időt szakítania, azonban már huzamosabb ideje jelen van köztünk az a (számomra igencsak fájó) probléma, hogy még csak meg sem erőlteti magát az együtt tölthető idők kihasználására.

Nem egyszer ültem már le beszélgetni vele erről, és a csoda minden egyes alkalom után körülbelül 2 hétig tartott.

Volt, hogy ez vita tárgyává vált, és nyilván én voltam a hisztis, éretlen kislány, akinek semmi sem jó, ő pedig már inkább nem mond semmit, mert nekem az úgysem fog tetszeni.

Lényeg, ami lényeg, hogy egyszerűen lehetetlen közös programot szervezni vele, és néha már úgy érzem, hogy a haverjai, SŐT, maga a játék fontosabb, mint én.

A szüleivel is hasonló módon viselkedik, nagyon hirtelen haragú és makacs, amikor pár kopogtatás után be mernek nézni a szobájába, hogy egyáltalán él-e még; hiszen egész nap nem látták a fiukat,- aki az esetek legnagyobb részében a saját kis odújában kuporog, és eszeveszett módon ordibál.

Számtalan ismerőssel beszéltem már erről, és ők is tapintatlan, kellemetlen dolognak találták mindazt, ami köztünk zajlik jelenleg.

Sajnos ismerem eléggé ahhoz, hogy tudjam, ha tehetné, legszívesebben látástól-vakulásig ülne a konzolja előtt, és még az én kedvemért sem állna fel onnan; holott tisztában van vele, hogy ez nekem mennyire rosszul esik.

Félreértés meg ne essék, nem a szabadidős elfoglaltságával van a bajom, hanem, hogy képtelen időt szakítani rám a haverjai, és a már “függőségnek” mondható “napi rutinja” miatt.

Szóval igen, eléggé elhanyagolva érzem magamat, hiszen van, hogy órákon keresztül nem beszél velem emiatt, vagy, hogy éppenséggel átmegyek hozzá, de ő most nem tud velem foglalkozni, mert játszik.

Egyszerűen már ötletem sincsen, hogy miként tudnék hatni rá, vagy, hogy hogyan kellene kimozdítanom otthonról.

Én cseszhettem el valamit, vagy esetleg fenn áll a veszélye annak is, hogy már szimplán csak jobban érdeklődik a haverjaival közösen játszható játékok iránt, mint irántam? :)

(UI.: szokta mondani, hogy szeret, bármekkora hülye is vagyok, de elég sokat veszekszünk, és már teljesen elvesztettem a fonalat…)