Melyik tűnik félelmetesebbnek a két szituáció között?

Egyetlen bántalmazó kapcsolat se kezdődik úgy, hogy a harmadik randin bever egyet az agresszor, mondván: “szokjad hülyegyerek, mától ez lesz”

Mire elcsattan az első, már nincsenek barátaid, nem tartod a kapcsolatot a családoddal, és lelkileg akkora roncs vagy, hogy elhiszed azt, hogy a te hibád.

A fizikai bántalmazás nem úgy kezdődik, hogy egy este hazajön a kisportolt férfi, bekattan, és felpofozza a párját. Az is a legritkább eset, hogy pl. beiszik és emiatt hirtelen aggresszívvá válik az előtte-utáni is tündéri pasi.

A bántalmazó kapcsolat ebben az esetben is lelki támadásokkal, az önbizalom leépítésével, rosszul kezelt konfliktusokkal kezdődik. Csak amikor elfogynak az egyik, vagy mindkét fél eszközei, akkor fizikai erőszakra térnek át. Először csak megfogja a kezét, és úgy tartja. Aztán megszorítja. Aztán megcsavarja. Aztán már megüti. És utána mindig nagyon bánja. És tudod, hogy szeret, csak ezért, meg azért esett túlzásokba. Aztán ha már tényleg elég volt és kilépnél, akkor azt nem engedi. És a megtépázott önbizalmaddal, a tudattal, hogy veled ezt is meg lehet tenni, inkább maradsz.

Ne becsüld alá azt a félelmet, amikor teljes mértékben ki vagy szolgáltatva valakinek, aki nem csak lelkileg de fizikailag is sakkban tart. Az egyik nagyon rossz érzés, és fáj. A másik akár az életedet is fenyegetheti.

Az, hogy ez az ismerősöd azt mondta, hogy a szavaid jobban fájtak, mint a verés, inkább egy nagyon szomorú torzítás, mint bizonyíték.

Tök egyszerű szerintem:

Ha egy kisebb, gyengébb nőt elkezd verni egy nagyobbb, erősebb férfi, akkor nem tudja magát megvédeni, nem tud elmenekülni, az első ilyen eset is lehet akár halálos, vagy traumatikus.

Amikor egy kis gyenge nő szavakkal bánt, akkor annyit mondasz, hogy isten veled, és rácsukod az ajtót. Senki se kéri, hogy ennek tedd ki magad évekig. Sokkal könnyebb megvédeni magad és elkerülni.