Mit szólnál, ha a szerelmed még egyetemre járna, és a hétvége is ezzel telne?

Nem azt mondom, hogy kivágnám, ha ezért hisztizne valaki, de igazából de. Hasonló helyzetben ugyanis voltam/vagyok és úgy gondolom, hogy nekem sem az a kedvenc elfoglaltságom, hogy nincs semmi életem, mert épp azért dolgozok, hogy ne utáljam magam az életem hátralevő részében. Nekem sem szórakozás főállás után nekiállni tanulni, aztán elmenni még edzeni is, de inkább 3-5 év így, mint 30-50 év úgy, hogy pillanatnyi könnyebbségek miatt maradok abban a fosban, amiben előtte. Sőt, még a párom is rábeszéltem arra a képzésre, amit szeretett volna, csak a munka miatt feledésbe merült. Ezért is vagyunk egy pár, hogy segítsünk a másiknak azzá válni, ami szeretne lenni és támogassuk hátráltatás helyett.

Erre nekünk az volt a megoldásunk, hogy amit tudunk együtt csinálni, azt együtt csináljuk. Közösen főzünk, közösen járunk edzeni, közösen csináljuk a ház körüli munkákat, együtt eszünk stb. Tudunk közben beszélgetni és ha esetleg tanulnék is, mikor épp ott van, akkor is egymás mellett vagyunk. Ő játszik, én meg kódolok, ki a francot érdekel, tudunk egymáshoz szólni legalább.

Azt kellene megérteni, hogy az, hogy ő tanul vagy egyáltalán azt csinálja, ami boldoggá teszi és amitől ő ő marad, hosszú távon neked is jobban megéri és a kapcsolatnak is jót tesz. Ha feladná magát érted, akkor meg az lenne a nyafi tárgya. Ha olyan melót végezne tartósan, amit utál és ez rányomná a bélyegét az egész napjára, akkor meg az lenne a baj. Ha abba kellene hagynia azokat a dolgokat, amiket akkor csinált, mikor beleszerettél, akkor megszűnne az az ember lenni, akibe beleszerettél. Remélem, így érthető, hogy mit jelent valaki mellett igazi társnak lenni.