Párkapcsolat alatt sokat fejlődtetek, szociálisabbak, boldogabbak lettetek, mint amikor egyedül voltatok? Gyógyító hatású?

Nem egészséges, hogyha a boldogságod másik személyhez kötöd, mert ha bármilyen okból nem lesz, akkor azt olyan traumának éled meg, amiből nehéz kikászálódni. Ezért is mondják azt, hogy először rakd rendbe magad, egyedül sajátítsd el azokat a készségeket, tulajdonságokat, amelyeket birtokolni szeretnél.

Egyébként ugyanannyira lehet lehúzó, mint építő egy párkapcsolat. Főleg, ha szerelmes is vagy. Megpróbálod felvenni a másik ritmusát, a kedvében járni stb. Ha mondjuk te egy sötét szobában ülő, csak számítógépes játékokat játszó, nulla baráti körrel rendelkező egyén vagy, akkor ha összejössz egy olyasvalakivel, aki majdnem mindennap összejár a barátaival, fejleszti magát, könyveket olvas stb, és nem ijedsz be, hogy jaj megváltoztat, amikor meghív a barátaival lógni, akkor persze, pozitív irányba változhatsz. De ha te vagy az eljárós és a másik pedig az otthon ülős és "megtiltja", hogy eljárj a barátaiddal, sportolj, csinosan öltözz fel, nem hagy időt, hogy olvass, eljárj workshopokra, fejleszd magad, akkor pont az ellenkezője történhet meg, ha valamiért (teljesen mindegy miért), nem tudnál időben kilépni a kapcsolatból.

Rég rossz ha valaki másban keresi azt ami belőle hiányzik. Működő párkapcsolatra nem az energiavámpírok alkalmasak. Aki általam akarna gyógyulni azt mindig is elhajtottam (kivert kutya nézés, a szemét exnőim kikészítettek, látom te rendes vagy melletted herceg lennék stb. mind mind red flag!)

Persze vannak a megmentő típusú nők, de ezekből a párosításokból nem születnek egészséges kapcsolatok.

Én is megmentő típusú nő voltam, aztán terápiára jártam évek múlva, mert teljesen kizsigereltem magam az exeimen keresztül. Mindegyiket felkapartam a földről, sikeresek lettek, magam elnyomtam és mire elértek valamit és indulhatott volna a pihenés, a kapcsolat, kiléptem belőle, mert nem bírtam tovább.

Szóval ő végülis nyert, fejlődött a párkapcsolat által. Én pedig nem. Már szerencsére felismertem a mintát és egyedül (vagyis pszichológus segítségével, de nem párkapcsolatban) dolgozom rajta.

Saját magadnak kell, akár szaksegítséggel megoldanod a gondjaid, ne mástól várd. A társad nem azért van. Egyrészrőlt nem ért hozzá, másrészről ne menjen rá egy ember egészsége, élete, ideje arra, hogy jobban legyen a másik.

Én azt tudom mondani, hogy eddig mindhárom kapcsolatom nagyon jó hatással volt rám. Az első páromat 17 évesen ismertem meg. Előtte nem nagyon ismertem önmagamat sem, nem voltam tisztában magammal és az értékeimmel, hiszen nem sok pozitív visszacsatolást kaptam, hogy szép, szexi, csinos vagyok. Emellett mivel nem volt még párkapcsolatom, így azt sem tudtam, hogy mennyire tudok jól működni egy kapcsolatban. Ebben sokat segített a párom.

A második párkapcsolatomban a páromnak nagyon sok barátja volt, mindig jött-ment. Én pedig mindig az az otthonülő típus voltam, ahogyan az első párom is, így mellette ebből nem tudtam kitörni. Viszont a második párommal sikerült. Csomót jártunk bulizni, sok új embert ismertem meg általa.

A harmadik és jelenlegi párom mellett pedig igazán boldog vagyok és kiteljesedtem. Mellette lettem feleség, tapasztaltam meg milyen az együttélés és anyává is váltam :)

Boldog voltam előtte is. Boldogságomat nem másik emberhez kötöm.

Viszont sokat fejlődtem szociálisan, mivel én annyira nem vagyok emberközpontú de bnőm az, ő se nagyon, de jobban mint én. Szóval az ő kis baráti körébe csatlakoztam be, akik szerencsére hasonló érdeklődésűek mint én, azaz mi.

Pont az ellenkezője. Visszahúzódóbb, kedvtelenebb lettem.. Fejlődni visszafele fejlődtem. Boldogtalanabb voltam, több volt a stressz, dráma az életemben.

Csak a vérnyomásom nőtt majdnen a duplájára.

Én alapvetően boldog voltam egyedül is, ez nem szabad, hogy mástól függjön.

De azért nyilván más, és sokkal boldogabb vagyok mióta együtt vagyunk a férjemmel (11 éve), és mióta örökbefogadtuk közösen a kiskutyánkat, azóta teljes a boldogság:)

Szociálisabb, hát, az nem lettem. Alapelvem, hogy soha senkiért nem adom fel önmagam, én alapvetően introvertált vagyok, sokkal jobban szeretek itthon lenni, könyveket olvasni, vagy neten sorozatoka nézni( együtt és egyedül is), vagy a hobbimmal foglalkozni, edzeni, főzőcskézni stb, mint elmenni bárhova, főleg a nagy társaság áll tőlem távol, és nagyon ritkán jàrok el, nem vagyok társasági ember, és ez nem változott meg. Nagyon minimálisan jártam el régebben is, és azóta is, hogy együtt vagyunk. Ő ezt elfogadta, olyannak szeret amilyen vagyok. És én is elfogadtam, hogy ő azért picit aktívabb mint én:)