A szüleim, vagy a párom?

23 áves lány vagyok, és szükségem van a segítségetekre!

9 hónappal ezelőtt belekerültem egy bonyolult kapcsolatba. A férfi más nemzetiségű, 37 éves, kétszer elvált. Már az elejétől, mondhatni összeköltöztem vele, többet voltam nála, mint itthon. Fontos tudni, hogy apukám által szigorúan voltam nevelve, az anyukámmal viszont mindig barátnői kapcsolatban voltunk. Minden elmondok neki, ahogy ezt a kapcsolatot is. Az elejétől kezdve ellene volt, hisz tudja, hogy az apukám sosem egyezne bele ebbe a kapcsolatba. Persze engem nem tudott leállítani, falazott és hazudott apámnak kilenc hónapon keresztül, értem. A nyáron két hónapot Pesten kellett volna töltenem, nyári gyakorlaton, de az első hónap végén jött a telefon, hogy a barátom balesetezett, és operálni kell a fejét. Rögtön haza is utaztam hozzá. Az anyukámnak természetesen elmondtam, hogy hazajöttem, és nem szándékozom visszamenni, amíg fel nem épül. Annak ellenére, hogy mindenáron kiakart ebből az egészből húzni, azt mondta, hogy megérti, hogy vele szeretnék lenni, és, hogy nincs erőm visszamenni Pestre. Egy hónapig volt korházban a barátom, kétszer operálták az agy és a koponya közt. Mindennap reggeltől estig vele voltam a kórházban, persze ő ezt csak utólag tudta meg, hisz abszolút nem volt memóriája abban a hónapban. Aztán pár nap pszichiátria után "felébredt". Azóta jól van, érzelmileg kicsit labilis, és sokat változott, de az orvosok szerint hihetetlen módon, de teljesen rendbejött. A kapcsolatunk a baleset előtt sem volt fényes, kicsit öntörvényű, hamar felidegesedik, és csúnyán beszél. Sokat bántott lelkileg, de ugyanakkor sokat is kaptam tőle. Tudom, hogy szeretett és szeret a maga módján. Egy hónapja engedték ki a kórházból, az első két hétben bármit mondtam, vagy tettem (pl nem csuktam be elsőre jól az autó ajtaját) kiakadt...kiabált..elküldött ide-oda. Egy hétre hazamentem anyukámékhoz. Folyton keresett, és sírt, megígért fűt-fát, hogy visszamenjek hozzá. Az anyukája is, (aki egyébként azt mondta, hogy nem engedheti meg a fiának, hogy velem így bánjon, inkább hagyjam el, és ne szenvedjek mellette) felhívott, hogy tényleg megbánta a viselkedését a fia, és hogy megkér adjak még egy esélyt, mert nagyon padlón van... Közben az anyukám kézzel lábbal harcolt, hogy ne menjek vissza hozzá, de én mégis megtettem. A kibékülés pontosan egy hete történt. Az anyukám szinte belebetegedett a helyzetbe. Azt mondta, hogy vagy ő vagy a barátom, de a kijelentése ellenére is, mikor kibékültünk, nem mondott semmit, csak magában sírt...Ma van az a nap, hogy erőt vettem magamon és eljöttem tőle, mert pár nap után kb. ugyanúgy viselkedik: mindent úgy kell csinálnom, ahogy ő mondja. Két egyetemet végeztem párhuzamosan, most beszeretnék iratkozni egy harmadikra és közben dolgozni. A páromat mindez nem érdekli,sőt mintha kicsit ellenezné is. Mivel az ő munkája nem olyan, hogy mindennap be kell járjon dolgozni, azt szeretné, hogy maradjak vele otthon, inkább ő eltart...Na ez az amit én sosem tudnék elfogadni! Ezek csak képek, hogy tudjatok véleményt alkotni, ennél sokkal bonyolultabb minden. Eljöttem, mert tudom, hogy ő csak ideig-óráig változik meg, és a szüleim nem támogatnák ezt soha, sőt...Azért nehéz kiszállnom ebből, mert sajnálom, félek, hogy mi lesz vele nélkülem... Közben meg folyton zsarol lelkileg, hogy, ha elhagyom nincs értelme, hogy tovább éljen, meg, hogy nem megy vissza kontrollra a kórházba meg ilyenek. Persze apám az egészről mitsem tud! Azt viszont nem tudom megmondani, hogy szeretem-e már igazán, vagy csak emóciótól és empátiától túltengett naív lány vagyok?! Pár hónap alatt, annyira leépültem testileg-lelkileg, hogy nem ismerek magamra...Segítsetek kérlek! Ez a jó döntés?