Jól tettem, hogy szakítottam?

4 éves kapcsolatomat zártam le pár hete, nagyon nagy kínlódások után, borzasztó nehezen jutottam el a döntésig.

Szóval úgy nézett ki a dolog, hogy kívülről mi volt a környezetünk szemébe az "álompár". Nagy akadályokat hagytunk magunk mögött, hogy működhessen a kapcsolat az első 2 évben, amiket most nem részleteznék. Ahogy telt az idő, a kezem is megkérte, nagyon szeretett, jobban, mint én őt szerintem mindig. Aztán egyre frusztráltabb lettem, elégedetlen voltam mindennel, belekötöttem az élő fába, elkezdtem kiszeretni a páromból, a szex sem működött igazán jól szerintem (szerinte igen, no de mindegy). Elkezdtem tudatosan odafigyelni a kapcsolatra, hogy jó legyen, de egyre görcsösebb lettem és belül azt éreztem, hogy semmi keresnivalóm már ott. Ennek ellenére erőltettem, a párom is annál jobban. Odáig fajult az egész, hogy kiújult a pánikbetegségem, iszonyatosan szorongtam, depressziós lettem. Pszichiáterhez mentem, gyógyszerek nem segítettek, a munkámat is elvesztettem, de a párom még mindig kitartott, hiába magyaráztam, hogy azért zuhantam össze mert a lelkem már iszonyatosan érzi magát és nem szeretem már őt. Mindeközben az eszemmel tudtam, hogy tökéletes társam lenne mindig, tök jó apuka, nagy tervek, imádtam mint embert és mindetten gyerekre vágytunk már, a józan ész azt diktálta, hogy maradjak vele, de szeretni meg úgy nem tudtam, hiába jól elvoltunk. Csak tömtem az antidepresszánst es a nyugtatókat, egy lelakott zombi lettem, aki a négy fal közül is alig jártam ki, olyan rosszul voltam a folytonos agyalástól, úgy érezem be fogok kattanni és tudtam, hogy vagy szétmegyünk, vagy végem, tönkre megyek. Borzasztó idegbeteg lettem, pattanásig feszültem mindig. Szétmentünk, ami a páromat nagyon megviselte. Sajnáltam és bűntudatom van. Azt gondoltam, ha szétmegyünk helyre áll az agyam, de sokkal nehezebb, mint gondoltam. Ő volt a lelki társam, a barátom is és most nincs senkim, és a szorongásom, meg a rosszulléteim is ugyanúgy megmaradtak. Ráadásul már 27 éves vagyok és annyira szerettem volna egy kisbabát, de nem mertem így bevállalni. Nagy felelőtlenség lett volna. Most itt vagyok egyedül, egy pszichés nyomorékként, ketyeg a biológiai órám és nem tudom elképzelni, hogy bárkivel valaha lesz ilyen szoros kapcslatom amiben nem féltékenykedek, akinek a kezébe az életemet is beletettem volna és olyan stabil társam lenne, mint ő volt. Éjszakánként alig alszom és eddig az volt a bajom, hogy nem birom mellette, most meg azon kattogok jó döntés volt-e. Mi van, ha tényleg "csak" pszichiátriai kezelésre szorulok? Ilyenkor normális a kétségbe esés?