A szakítástól félek vagy a megbánástól?

A barátommal már vagy százszor feljött a téma, hogy keveset tudunk együtt lenni, nem akar időt fektetni a minőségi együtt létbe, max havi 1x főzőcskézünk együtt vagy elmegyünk enni valamerre. Sosem kirándulunk, az utazás vele kizárt külföldre, mert utálja. Nap közben nem keres, bár naponta telefonálunk. Sokszor amikor lelkileg szükségem lenne rá, egy kis bátorításra, vagy pár szép szóra, akkor leráz.

Sokszor próbáltam felhozni, hogy mondja el neki mi lenne a jó.

Milyen alternatívát tudnánk találni ami neki is jó meg nekem is, és hogy próbáljon olyan dolgokat mondani, amit szívesen csinálna velem és élvezni tudná az együtt töltött időt.

Szerintem az ő szeretetnyelve a szívességek, és igyekszem ezt megadni neki. Utálok kérni, bármit elintézek egyedül, de tudom hogy neki ez fontos, ezért próbálok dolgokat ráhagyni, vagy tőle kérni.

Egyszerűen mindig, kb 6-7 havonta visszatérünk ugyan ide. Nem csinálunk együtt semmit, magányos vagyok mellette, mert imádom és szeretem, de olyan mintha nem lenne pasim, mert mindent egyedül csinálok egyfolytában. Vagy nincs kedve, vagy inkább hobbizik. Úgy érzem ezáltal sehova sem fejlődik a kapcsolatunk, sokkal inkább szexközpontú és lazulós, mintsem partneri.

Megint nagyon sok napig volt köztünk emiatt feszültség és több vita is. Most megint próbál többször találkozni, meg kedveskedni ajándékokkal, szívességekkel, de ilyen már volt párszor, utána mindig újra passzív lesz.

Soha nem szerettem ennyire még senkit, mint őt, én vele éreztem életemben először, hogy szülni szeretnék neki és hogy bárcsak vele élhetném le az életem.

Nem tudom elképzelni az életem nélküle, nem akarom, hogy másik párja legyen, hogy mást szeressen. Nem bírnám ki, ha nem tudnám milyen napja volt, mit csinált, hogy érzi magát. Ezt nagyjából 2 éve konstans így érzem, amióta együtt járunk, hiába volt bármi konfliktus, szinte rajongva szeretem.

De rohadtul belefáradtam, hogy az én hátamon viszem a kapcsolatot, mert ha rajta múlna, a tv előtt feküdnénk örökké.

Most ugye megint nagyon próbálkozik, de bennem eltört valami és ugyan annyira szeretem, de eltávolodtam tőle. Ez megijeszt, mert én eddig totál a rózsaszín ködben voltam, most meg eltűnt.

Ez normális? Vissza lehet hozni még a szerelmet?

Az lenne nagyobb rossz, ha elengednék valakit, akiért ennyire odavagyok, vagy az lenne rosszabb ha megint bekerülnénk ebbe a spirálba? Tanácstalanul állok a kérdés előtt.