Megbolondult a feleségem? 15 év után bevágta, hogy neki ennél több kell az élettől. És hazament a szüleihez.

Nem tudjuk, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Az, hogy “beenged” valaki egy udvarlót, már leginkább következmény szokott lenni, mert stabil párkapcsolatba nem tör be egy ilyen. Sajnos sok férfinél kialakul az, hogy ugyan “imádja” a nőjét, annak a kommunikációja - legyen az verbális vagy nem - az évek során egyfajta háttérzajjá olvad össze a férfi észlelésében. Ennek köszönhető az az általános jelenség, hogy sok férjet hidegzuhanyként ér, amikor a (szerinte) jó házasságában a feleség egyszer csak benyújtja a válókeresetet. A válási statisztika szerint kb.kétszer annyi nő kezdeményez válást, mint férfi.

El kellene menni vele párterápiára, mert szinte borítékolható, hogy a feleséged feladta a reményt, hogy kommunikálni tudjon veled, hogy az ő személyisége, igényei is meghallgatásra találjanak a kapcsolatotokban. Az még a te leírásodból is kitűnik, hogy nem tudtál ráhangolódni eléggé, nem éreztél rá, nem hallgattad meg, mi hiányzik neki, csak a saját elképzeléseidet próbáltad ráerőltetni.

A párterápia célja nem az, hogy kibékítsen titeket, hanem hogy megtalálja, mi lenne számotokra a legjobb. Együtt vagy külön, ill.,ha az előbbi, akkor milyen erőfeszítések kellenek ahhoz, hogy a feleséged újra megtalálja a helyét melletted.

Nem tudom mennyire máködőképes amit ír a 43-as válaszoló. Nagyon igaz amit ír, kétség nem férhet hozzá,hogy akár ez a helyzet áll fenn. DE: mennyire lehet ezt helyrehozni, és mennyire tudja a kérdező ezt "alkalmazni", a felesége pedig mennyire fogadja el?

Saját tapasztalat, mi is megpróbáltuk. Párterápia nélkül folyamatosan mondtam a páromnak,hogy hiányolom a kommunikációt. Tíz! év alatt semmilyen módszerrel nem értem el azt,hogy a kellemetlen, problémás dolgokról beszéljünk. Minden módszert bevetettem, és tudom, a szakember módszerét nem, de számomra kétséges,hogy ennyi idősen, ilyen hosszú kapcsolatban, bármi segíthet.A párom is elmondta,hogy tudja, nem jól van ez így, de nem tud beszélni a problémákról. Egy idő után már én se mondtam Neki semmit, belefáradtam a teljesen egyoldalú beszélgetésekbe ami sem tevőlegesen, sem kommunikáció szintjén nem vezetett eredményre.

Már korábban rájöttem arra,hogy Ő ilyen, én meg nem ilyen vagyok.Az Ő családjukban sosem volt "kupaktanács", nem beszéltek csak a mindennapi teendőkről, a történésekről.

#45 Nehéz ezt feldolgozni, mert önismereti munka nélkül (amit az ember egy külső, objektívabb szemlélő vezetése nélkül nem tud hitelesen művelni) mindannyian azt hisszük, hogy mi gondolkodunk, kommunikálunk jól, az az egyetlen logikus út, amin mi sétálunk. Pedig nem. Az is ugyanannyira egy egyedi, a valósággal többé-kevésbé kapcsolatban sem lévő hiedelemrendszer, mint a többi, több milliárd családból származó. Pontosan erre kell a szakember, mint ahogy az egyéni önismerethez is ezért kell. Ő az, aki kívülről rálát, hogy mi lenne a másiknak az a hívószó, amit te tíz év alatt sem találsz, mert a te családodban nem volt.

Népszerű elképzelés, hogy amit két ember egymással nem tud megoldani, azt egy harmadik hogyan tudná. De komolyan, ettől én már besírok, mert pont hogy két, ugyanolyan körökbe beragadt ember ugyanazokba a zsákutcákba fog futni, ez hogy nem világos? Mindkettejük nézőpontja, eszközkészlete egyedi, nem univerzális és csak a vakszerencse műve, ha van köztük némi átfedés. Hány olyat hallottam már, hogy az egyik évtizedek óta kéri, panaszolja, mit kéne másképp, aztán a végén a másik tisztára becsapva érzi magát azzal, hogy de hát az egyik ezt “sohasem mondta”. Egy normál párterápia két családterapeutával zajlik, ami nagyon tárgyilagossá, objektívvé teszi ezt a szubjektivitásban rejlő problémát. Nagyon gyorsan napvilágra kerül, ha valakinél olyan elakadás van, ami egyéni önismereti munkát igényel. Általában mindenkinél van ilyen, csak nem biztos, hogy magát a párkapcsolatot erősen befolyásolja. A kérdező kapcsolatában sem a nyaralás a probléma, az csak a jéghegy csúcsa, vagy épp egy hópihe rajta, a valós probléma nem fizikai szinten van.

Már az is nagyon beszédes ebben, hogy a kérdező kissé mintha lenézné a feleségét, “na lássuk, mire megy nélkülem”. Kialakulhat magától is gazdasági függés egy kapcsolatban, pl. gyerekvállalás idején, visszaélni vele viszont bántalmazás kategória. Ráadásul aki röhög a markába a másik elbukását remélve, hazavárva “a tékozló fiút”, az magát is lenézi, mert megelégszik egy olyan kapcsolattal, amibe a párja csak gazdasági (vagy bármilyen más) kiszolgáltatottság miatt beragadt. Több hozzászóló is adja erre a kontrát, nekik úgy látszik, elég lenne egy házi rabszolga, akit csak pár kényszerítő körülmény tart mellettük…

Plusz nézzük azt, hogy ha 15 éve vagytok együtt, s a feleség 35 éves, akkor 20 éves korában kezdődött a kapcsolat? Az nagyon korai elköteleződésnek számít manapság, csoda, hogy korábban nem került még válságba a kapcsolat. Gyereket ki nem akart eddig, hogy csak pár hónapja merült rá fel az “igény”? Itt már inkább csak a szokásos “mentsük meg a házasságot egy szüléssel” gyanú ébred bennem, ami végzetes baklövés általában, de egy gyerek érkezése a stabil kapcsolatokat is próbára teszi, gyengéknél meg borítékolt a végkifejlet.

45-ös válaszoló vagyok, a 46-ostól kérdezem: Te szakember vagy? Vélelmezed azt, amiről én nem is írtam. Nem, nem hittem/hiszem azt,hogy csak az én utam a jó út, csak az a jó vélemény/cselekedet amit én mondok/teszek. A 10 év alatt ezerszer megpróbáltam mindent hogy kommunikációra bírjam az egyébként minden témában, minden helyzetben, kivéve a magánélet, kommunikáló páromat.A saját véleményem, elképzelésem elmondása előtt mindig megkérdezem Ő mit,hogy gondol,sőt, olyan helyzetek is voltak amikor az Ő ötletét, javaslatát vittük végig, sőt, még mondtam is,hogy mennyire örülök, és mennyire jó amit gondol.

alapprobléma: a családja nem vesz tudomást a kapcsolatunkról, a családhoz csak a szülők és a gyerek tartozik. A párom ezt tudomásul vette, és ezen semmiképp' nem változtat. Innentől kezdve minden helyzetben kiindulási pontként ez ott van.