Miért fordulunk ki magunkból szakítás után?

Én szakítottam, mert azt éreztem, nem vagyok a helyemen. Abban sem vagyok biztos, hogy szerelmes voltam-e belé egyáltalán. Mégis olyan mértékben kifordultam magamból, hogy nem ismerek magamra. Mint aki megőrült. Bántom, zaklatom, mindenáron meg akarom magyarázni neki, hogy mi az, ami félrement. Még a szexkapcsolatot is felvetettem, csak hogy a közelemben tudhassam, mert úgy érzem, nélküle megfulladok. Miért van ez? Hova lesz szakítás után a józan ész? Miért nem akkor kapálóztam, mikor még volt miért és nem mondott le rólunk teljesen? Szánalmasnak érzem magam, hogy ennyire ragaszkodom, szánalmas a viselkedésem, mert egyáltalán nem tudom kezelni. Pedig csak el kellene engednem, mert ÉN voltam az, aki szakított, nem is ok nélkül.

Mit kezdjek ezzel a helyzettel? Hogyan lehet ezen javítani? Nem akarok többet mást bántani. Nem akarom másra pakolni a felelősséget, amikor nagyrészt csak én tehetek arról, hogy ez lett belőle.

Volt már valaki hasonló helyzetben?