Túlreagáltam az egész helyzetet, vagy érthető az én oldalam is?

A párommal (elvált férfi, nem miattam) 2 éve vagyunk együtt, együtt is élünk (a lakás az enyém). A volt feleségével van egy 4 éves gyerekük. Nem voltam ott a válásnál, de elmondások alapján nagyon nehezen viselte a feleség. Volt könyörgés, térden állva sírás, aztán gyerekkel fenyegetőzés, minden, ami lehet. Végül persze lezajlott a válás, majd megismerkedett velem. Az anyuka amint ezt megtudta, hát, kiakadt. Írt nekem többször messengeren, hogy adjam vissza a férjét stb, ezekre sose reagáltam, így nem akartam belefolyni. A gyerekhez mindig szeretettel fordultam, aranyos kisfiú. A láthatásokkor ha ő hozta a gyereket, akkor mindig veszekedés lett, amint meglátott, ha a párom ment oda a gyerkőcért, akkor beinvitálás, egyenek együtt, stb, amire a párom kategorikusan nemet mondott mindig, ekkor persze kiabálás jött. Sokszor csörgött éjszaka telefon, és anyuka sírva szólt bele a telefonba, akkor is, ha csak hiányzott neki a párom, de akkor is, ha beteg volt a gyerek. Felvetődött az, hogy kikapcsoljuk a telefont, de nem tartottam jó ötletnek: mi van, ha tényleg baj lesz a gyerekkel? Így megmaradtak az éjjeli telók is. Az ünnepekről nem is szólva.

Habár próbáltam empátiával fordulni az egész helyzet felé, átérezni, hogy nehéz egyedül maradni a gyerekkel, elválni, de egyszerűen megkeseríti az életemet, és nem tudok vele toleráns lenni már. Mostanra akkor is pofákat vágok sajnos, ha látom, hogy ő hív, vagy ha tudom, hogy másnap hozza a gyereket, előző este már ideg vagyok teljesen. A párom beszélt vele nem egyszer, de akkor a gyerek lett felhozva érvként, hogy ha nem viseli el az anyját, akkor a gyereket se vigye. Pereskedni ezidáig nem akartunk.

Tegnap hozta a gyereket az anyja ismét. Úgy tudta, hogy nem leszek itthon családi látogatás miatt, de végül mégis itthon maradtam, a párom pedig boltba szaladt ki, mielőtt jött, így amint meglátott, hogy én "veszem át" a gyereket, teljesen kiakadt. Beküldte a gyereket a nappaliba, és elkezdett velem ordibálni, hogy én tökreteszem őt, őket, ilyen vagyok, olyan vagyok, miattam lelkibeteg a gyerek, neki meg miattam lesz baja, mert belebetegszik ebbe.. Válogatott módon sértegetett, és nem bírtam tovább. Azt mondtam neki, hogy takarodjon a lakásomból és többet nem teheti be a lábát, ha nem képes normális emberként viselkedni, csak egy undorító sárkányként, aki zsarolni tud meg bőgni, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy akarja. Tudom, nem kellett volna, de nem bírtam tovább. Fogta a gyereket, elviharzott. Érthető.

A párom visszatért és ekkora már hallott a dologról, mert anyuka felhívta, hogy én kiabáltam vele és vérig sértettem. Elmondtam az én oldalamat is. Szó szót követett, és mondtam a páromnak, hogy szeretem őt, de nem vagyok hajlandó ezt a nőt elviselni tovább az életemben, amiből nekem is csak egy van. Nem fogok idegeskedni, rosszul érezni magam, stresszelni, viszont őt sem akarom választás elé állítani, mert ezzel voltaképp azt mondom, hogy vagy én vagy a gyerek, mivel a gyerek még kicsi, nyilván az anyja is jár hozzá, így én ki akarok ebből lépni. Nem akarta elfogadni, esküdözött, hogy lerendezi vele, megoldja... De hogy? Nem lehet vele beszélni!

Mindenesetre tényleg hazamentem a családomhoz a hétvégére, hogy addig lehiggadjunk, ő maradt a lakásban. Azóta is hívott és kérte, hogy gondoljam át ezt, de egyszerűen nem vagyok képes elviselni tovább a volt feleségét.

Nem is tudom, milyen választ várok, szerintem csak ki akartam írni... De hogy megpróbáljak valamit... Túlreagáltam nagyon, amikor kiabáltam vele? :(