A férfiak miért tudnak olyan könnyen továbblépni?

Realitás érzék + túlélési ösztön.

A selejt az kesereg, piálni kezd, megöli magát.

A normális meg vált, mint amikor tönkremegy a kocsi. Veszek másikat...ha megtehetem jobbat, ha nem, akkor valami fost, hogy legalább haladjak, és ne egy helyben várjam a buszt.

Szerintem, az esetek nagy részében ezek csak búfelejtő kapcsolatok, vagy szimplán kapcsolatfüggő emberek. Az érzéketlenség nem az exre irányul, hanem szerencsétlen következő nőre. Hidd el, aki hosszú ideig együtt van valakivel, az nem felejti el őt egy hét alatt. A következő van beetetve. Ez nem erény, vagy szupererő. Lehet, hogy mi nők vagyunk "szánalmasak", hogy hónapokig vergődünk valaki után. Viszont ez az erősség jele, hogy nincs szükségünk másra, egyedül képesek vagyunk harcolni a negatív érzelmeink és a "magány" ellen. Az, hogy valaki rögtön mással van, legyen az férfi vagy nő, az a gyengeség jele. Egy pillanatot nem tud egyedül lenni, szembenézni önmagával, tanulságokat levonni higgadtan és lenyugodva az előző kapcsolatából.

Én egy hónapja szakítottam kb az exemmel, és igen, pár nap múlva már össze is jött az utódommal. Valahol nyilván fáj, de amúgy meg tisztában vagyok azzal is, hogy nem töltött volna velem 7 évet, ha csak egy lettem volna a sok közül. Meg egyébként, azóta is fel-fel keres engem, ahhoz képest, őt mennyire nem érdeklem már. Én nem keresem őt, pedig nincs senkim. Neki meg épp k*rva boldognak kellene lennie az új nője mellett, nem nekem írogatni. Úgyhogy erről ennyit, ennyit érnek ezek az éles váltásos kapcsolatok.

Egyébként nekem is lenne jelentkező, én is lehetnék "érzéketlen" és jöhetnék össze egyből mással. Valljuk be, nem olyan nehéz valakivel összefeküdni meg szórakozgatni, ha van hozzá gusztusod. Ezek az emberek magukat minősítik ezzel, hogy beérik akárkivel, csak ne legyenek egyedül. Én inkább hagyok elegendő időt magamnak a gyógyuláshoz, majd akkor nyitok valaki felé, ha már nem csak azért lesz rá szükségem, hogy ne legyek egyedül, hanem mert valóban az adott személlyel szeretnék lenni, és a boldogságomat akarom vele megosztani, nem az elfojtott bánatom enyhíteni.

24.-nek.

Akkor mi a megoldás? Igyak? Kössem fel magam? Járjak a nyakára, mint valami csicska, és könyörögjek? Mondjam el neki, hogy nem érdekel, hogy a Béla az arcára élvezett, nekem akkor is kell?