Rettentően gyötör a bűntudat, hogyan lehet ezt feldolgozni?

Volt egy párom másfél évig. Bármennyire szerettem, be kellett látnom, hogy egyszerűen nem tudunk párként működni, mert nagyon mások vagyunk. Én szeretek időnként társaságba menni, programokat csinálni, kirándulni. Ő nagyon magának való volt, soha, sehova nem akart menni. Utólag visszagondolva, akkor talán még nem is igazán fogtam fel, hogy mennyire zárkózott. Gyűlölte az egész világot, a családját, a szomszédokat, mindenkit aki csak élt és mozgott. Mindig az én lakásomon találkoztunk, rengeteget beszélgettünk, nagyon sok lelki problémája volt, amin próbáltam segíteni, de annyira bekebelezte őt a depresszió, hogy másfél év alatt aligha tudtam neki bármiben is pozitív változást hozni az életébe. Egy internetes játékoldalon ismerkedtünk meg. Nagyon szeretett, én voltam az első párkapcsolata. Mivel már a harmincas éveinkben jártunk mindketten, így ez elég furcsa volt nekem, de mivel mindig is zárkózott volt és a munkáját is otthonról végezte, úgy gondoltam, emiatt nem tudott előttem más nőkkel kapcsolatba lépni. Annyira magába forduló típus volt, hogy a családi összejövetelekre soha nem jött el, mindig otthon maradt. Gyakran mondta, hogy teljesen értelmetlen az élete és ha én nem lennék, meghalna. Megmondom őszintén, hogy próbálkozásaim folyamatos kudarca miatt egyre dühösebb voltam rá és azt éreztem, ez nem párkapcsolat. Leültünk, elmondtam neki, hogy én teljesen más életet képzelek el magamnak. Gyűlölt. Azt mondta, tönkretettem az életét. Soha többé nem állt szóba velem, pár hétig kerestem, hogy számíthat rám továbbra is, ha beszélgetni szeretne, de párként kudarcba fulladtunk. Nem akart velem semmilyen módon kommunikálni. Elfogadtam, mert tudtam, mennyire fáj neki a szakítás. Rettentő lelkifurdalásom volt. Időközben lett új kapcsolatom és költözés közben megtaláltam pár holmiját, ami nálam maradt és mivel velem nem állt szóba, felkerestem egy rokonát, hogy szeretnék küldeni pár dolgot. Tőle tudtam meg, hogy szakításunk után pár hónappal öngyilkos lett. Annyira ledöbbentem, hogy napokig nem tudtam felfogni. Rettentően gyötör a bűntudat, hogy talán tehettem volna érte többet.

Hogyan lehet ezt feldolgozni? Tudom, utólag már könnyen okos az ember és felesleges ezen rágódni, hogy mi lett volna, ha ... de talán van más is, aki járt hasonló cipőben és tud valami tanácsot adni.