A környezetem már szóvátette, nekem is fura, szerintetek mikortól gyanús, ha a párotok nem mutat be a családjának?

Az exem engem fél év után vitt "haza", mármint a szüleinek, tesóinak bemutatni. Igazából a húga esküvőjére hívták, és mondták, hogy vihet\vigyen engem is. Na de ők 400km-re laknak (légvonalban, amúgy 600-800 is van, több mint fél napos út)! És nem is dugdosott egy percig se, csak nem volt hamarabb lehetősége, egy út oda nem is valami olcsó.

A párom valószínűsíthetően a gyerekeit óvja, de itt lappang szerintem több is. Oké, ha az édesanyja sem kíváncsi akármilyen nőcskékre, csak ha el is jegyez valakit, vagy összeköltözik vele, vagy valami, de igen, egy ideig megvolt benne a szándék a kételyek mellett, mostanában viszont már érzékelhetően kerüli a helyzetet. Édesanyám rendszeresen szóbahozza, hogy mikor a mama nem vigyáz rájuk, miért nem hozza át a gyerekeket, vagy miért nem mehetek én, és konkrétan kerüli a témát, egyáltalán nem is ad konkrét választ, csak elhessegeti, eltereli a témát. Én magam soha nem hoztam fel, de mint mondtam édesanyám, a barátnőm, még az exem is felhozta már nekem! Én ráhagyom, legyen mikor ő akarja, nem akarom erőltetni, de azért nyugodni sem hagy.

Egyrészt az okát meg lehet érteni! Másrészt attól félek bennem, vagy a kapcsolatunkban nem bízik!

De az biztos, hogy mindeki máshogyan vélekedik erről. Erről jutneszembe, mikor bemutattam a nagyszüleimnek, és rá 2-3 héttel a nagypapám megkérdezte együtt vagyunk-e még. Mondtam igen. Kérdezte és komolyan gondolom vele, vagy csak úgy elvagyunk...? Mondtam neki komolyan gondolom, de majd kiderül mi lesz ebből! De a szándékaim mindenesetre komolyak. El voltam képedve. Egyáltalán hogy feltételezhette volna... Anyukámnak csak-csak bemutathatok olyat is, akivel talán nem úgy sikerül... De a nagypapám névnapjára nem viszel el olyat, akivel csak hébe-hóba kufircolok egyet, vagy pl. 3-4 nap után úgy, hogy még én sem ismerem! De egy bő hónap után igenis el mertem vinni, és ő sem tiltakozott. Voltak ott más rokonok is. Szóval kicsit bedobtam őt a mélyvízbe. Főleg hogy egy év mosolyszünet és 4 hónap szakítás után titkon még mindig azt várták, hogy kibékülök az exemmel. Fél évig kínlódtunk egymással a gyerek miatt, adtunk egy utolsó esélyt magunknak, de nem ment. Lehet furcsálljátok, hogy 4 hónap után összejöttem valakivel... Hát nem terveztem, az biztos! De a szerelem sosem kérdezi jókor jön-e, és azt a kapcsolatot már egy éve végleg lezártam magamban. Esély ide vagy oda, aaddigra már nem szerettem az exemet, csak időt kapott, hogy belássa.

A párom nem beszél az exéről. Arról a konkrétról. De azt tudom, hogy azóta nem volt pár hónaposnál hosszabb kapcsolata. Igazából még a miénk is ebben a kategóriában van. Vannak vitáink is, de hát hol nincsenek... Ő mindig mondja, na de ennyire az elején... Hát igen. De ennyi érzelem is van a kapcsolatunkban. De semmi megbeszélhetetlen, apróságok, viszont ilyenkor mindketten pánikolni kezdünk, hogy elveszítjük a másikat. Ugye a rossz tapasztalatok... Óvatosak vagyunk, félünk már szeretni... De emellett viszont oda meg vissza vagyunk egymásért. Mondta is, hogy fél, hogy elveszít. Ezt tudom még belelátni..

Lehet rosszul mondtam. Úgy értem vannak apróbb nézeteltérések, mint mindenhol, normálisak, szinte semmiségek. De mikor én, mikor ő, vagy mindketten, de minden egyes alkalommal valamelyikünk felfújja a dolgot, túlreagálja, pánikolni kezd. Benne van, hogy mindketten többször csalódtunk. Mindketten érezzük, a másik különleges, és nem akarjuk elszúrni, ahogy pofára esni és csalódni sem.

Talán csak valami jelre vár. Több bizonyosságra. Valamire. Nem tudom. Vannak "bogarai", azzal se riasztott el, kissé perverz, azzal sem, vannak az egészségével kapcsolatos problémái, azzal sem (pedig abban szerintem biztos volt, hogy visszarettent - félek is, vele együtt, de nem elmenekülni akarok a problémák elől, hanem támogatni őt). És emellett, én igazán igyekszek. Persze nem akarok minden áron bizonyítani sem.

Hjaj... Annyival egyszerűbb lenne, ha meg lehetne ezt vele beszélni. De fölhozni sem merem...