Mi lesz így velünk? El vagyok keseredve.

Megpróbálok mindent részletesen leírni, emiatt lehet, hogy hosszú lesz.

A barátommal 3 és fél éve vagyunk együtt. Nekem ő az első, neki volt már előttem bár amit komolyabbnak lehet nevezni az csak egy volt, az se tartott 1 évig se.

Ő mezőgazdaságban dolgozott amikor megismerkedtünk, így kevés pénze volt meg rá kellett tudnom, hogy nem biztos, hogy minden héten tudunk majd találkozni (bár ekkor pont tél volt és nem sok munka volt) mindegy is, hónapokig mondhatni jól működött minden. Amikor náluk voltam rám koncentrált többnyire.

Falun él az anyukájával kettesben. Nem az anyukája tartja el, egyéb ok végett élnek együtt és anyagilag sem állnak valami jól szintén egyéb okok végett.

Új munkahelye van, itt a hétvégék szabadok legalább és kötött a munkaideje is, tehát elvileg több szabadideje van. Hiába a több szabadidő, rám sokkal kevesebb jut mint régen. Kicsit azt érzem, hogy hozzászokott, hogy vagyok ezért úgymond nem tesz értem semmit. Régebben nem jártunk sehova de akkor betudtam annak, hogy kevés pénze van, sokat dolgozik és nincs ideje... de mióta nem dolgozik annyit, több pénze is van illetve már nekem is van pénzem, még így se megyünk sehova. Időhiányra hivatkozik állandóan meg, hogy majd ekkor vagy akkor. Én hozom fel mindig, hogy elmehetnénk valahova de mindig van valami ami miatt nem megyünk. Kezd nagyon elegem lenni ebből, ez már hónapok óta így megy.

Régebben a barátaimmal (akik már nincsenek) szerettem kijárni csak úgy a városba, nagyon jól elvoltunk még akkor is ha csak ketten voltunk. Ha a páromat rá tudom venni nagyon ritkán, hogy menjünk már, akkor sem érzem magam annyira jól mert ott vagyunk fél órát-órát és már menne haza. Egy cukrászdába nem lehet beülni vele mert inkább elvitelre kérjük a süteményt és a kocsiban esszük meg... meg ilyenek. Vele nem lehet beülni sehova. 3 és fél év alatt egyszer nem mentünk moziba. Tavaly az évfordulónkon elmentünk csavarogni, betévedtünk egy plázába enni és megkértem, hogy üljünk már be a moziba (kifizettem volna) de nem akart.

Másik dolog, hogy egy nagy nulla amennyit kommunikálunk... Hétvégén vagyunk csak együtt. Hétköznap fel se hív, ha én felhívom max 2-3 percet "beszélünk" mert állandóan rohan és ebből 1 perc tuti az elköszönés. De ha én se hívom hetekig, fel se tűnik neki szerintem.

Én elmélkedő típus vagyok, imádok az élet dolgairól gondolkozni és megbeszélni azt másokkal de vele nem lehet. Neki nincs véleménye az ilyesmiről és például a szomorúbb, negatívabb dolgokról hallani se akar. Soha nem tudtam vele elmélyülve beszélgetni, pedig nekem ez fontos.

Én mindig segítek nekik a ház körüli teendőkben amit tudok de már elegem van. Dolgozni vagy unatkozni járok oda, elértem azt is, hogy már néha azt érzem inkább maradnék itthon, csak olyankor kérdőre von én pedig nem szeretném megbántani. Érzékeny.

Célozgattam és mondtam már neki többször, hogy változtassunk mert egyáltalán nem foglalkozik már velem de akkor felkapja a vizet, hogy ne mondjak már ilyet. Pedig ez van.

Nem szeretném elhagyni mert jó hozzám és szeretem őt de sokszor azt érzem, hogy nem kapcsolat már ez meg mintha nem fiatalok lennénk hanem valami 60 éves nyugdíjas házaspár akik már "unják" egymást.

Félek, hogy előbb-utóbb el fogom hagyni emiatt, pedig tényleg nagyon nem szeretném ezt tenni meg gyenge is vagyok hozzá.

Mit tehetnék? :(

21/L