Századunkat a szingliségben és a teljes érzelemnélküliségben éljük meg. Ez miért válhatott divatossá?

Tényleg színes a világ. :) Már le sem írom, én milyen vagyok. Na jó. Rengeteget tanultam, 18 éves korom óta dolgozom (diplomákat a mellett szereztem). Ovis korom óta akarok gyereket. Férjet viszont soha nem akartam még és be kell vallanom, most sem. Társat (már!) igen.

Régebben komolyan nehezemre esett az elköteleződés, mert annyira érdekes, sokszínű volt a világ és engem a fiúk-"szerelem" része érdekelt legkevésbé. A szüzességem viszonylag hamar elvesztettem egy szűz, fiatalabb sráccal, mindketten nagyon élveztük, de aztán hosszú szünet, illetve csak szexkapcsolatok.

A szexel azért úgy voltam, mint az evéssel vagy ivással, szórakozással. Élvezetnek elmegy. Sosem függtem tőle. Annak ellenére, hogy nem tudtak elköteleződésre rávenni (igen, ők akartak engem) és csak ilyen kapcsolataim voltak, hírhedten válogatós voltak(vagyok- de ma már más a helyzet...mindjárt írom).

Nem a herceget vártam fehér lovon, aki majd "elvesz" (de ronda szó), egyszerűen (mivel a szex sem volt feltétlenül szükséges) ha már kicsit is nem tetszett az illető, vagy nem úgy viselkedett, akkor inkább hagytam, nem foglalkoztam vele. Tehát sok-sok fiúból (nem írom, hogy 20-ból, mert írhatnék akár 200-at is) ha egy...

Érzelmileg viszont, ahogy említettem, nem "igényeltem" komolyabbat, de korrekt módon ezt közöltem is velük. Mások véleménye sosem foglalkoztatott.

Közben építgettem az egzisztenciámat, hogy majd később arra tudjam alapozni a gyerekvállalást. Láttam a rémisztő példákat, amikor 20 körüli lányok a "semmi nélkül" férjhez mennek, jön a 2-3 gyerek, bennrekednek egy rossz házasságban.

Ma egy elég hosszú ideje tartó kapcsolatban élek, ami gyakorlatilag szexkapcsolatból fejlődött. Ebben a fiúban pont az a kedvesség volt meg belül, amivel meg tudott fogni. A külseje annyira nem számít, tetszett, tetszik, ahogyan a többiek is, akikkel dolgom volt. És még egy jó pont- eszem ágában sincs megcsalni, nem kapkodom a fejem, hogy kiről, miről maradtam le?

Élni meg úgy szeretnék, ahogy fent már utaltam rá.

Illetve elnézést, itt nem utaltam rá. :) Ebben a szülői példát látjuk legjobbnak (mindkettőnk szülei így éltek). Mindketten dolgozunk, én otthon maradok a gyerekkel, de csak míg nagyon pici lesz. :) (Ennyi kiesést már a munkában is megengedhetek, némi letett pénzem is van, ezért "tepertem" eddig annyit, 10-12 órákat naponta, nagyon sokszor; én fogok otthonmaradni, míg nagyon pici, pedig én keresek többet).

Aztán mindketten, egymást TÁMOGATVA folytatjuk a munkánkat. A házimunka, gyereknevelés "terhét" (vagy inkább örömét?) megosztjuk.

Szüleimnél remekül bevált, ahhoz vezetett, hogy mindegyikükkel nagyon sok időt tudtam együtt tölteni, holott mindkettőnek volt munkahelye. :)

Én az alapállítást is vitatnám... szerintem ez egy amolyan toposz, klisé, közhely, akármi...

Én nem érzem úgy, hogy szingliségben és teljes érzelemnélküliségben élnék, és a környezetemben is csak akkor látok ilyet, ha direkt bele akarom látni, pedig elég nagy városban élek.

Persze, sokan mondják, hogy magányosak stb, de egy bizonyos mélységig szerintem ez nem komoly, tényleg patologikusan magányos, elszigetelt ember meg azért szerintem arányaiban nincs sok.