Furcsa a hozzáállásom a szerelemhez? Mit rontok el? Mit kellene másképp csinálnom?

Az a helyzet, hogy elég furán állok hozzá a dolgokhoz. Nagyon hamar elkezdem vonzódni egy fiúhoz/férfihoz, amint megérzek benne egy pici vonzerőt is. Szeretek vágyni utána, néha rágondolni és várni, hogy találkozzunk, viccelődni vele, beszélgetni, kétértelmű megjegyzéseket tenni és ezt az egész folyamatot, amikor érzed, hogy tetszel a másiknak és neked is ő, de még nem mondjátok ki. Aztán amikor komolyabbra fordul a dolog, vagyis tegyük fel elhív randizni, meghív egy buliba, stb., behúzom a kéziféket. Elkedvetlenedem, egyből meglátom benne a hibát és az egész kényszer lesz. Már attól a szótól, hogy "randi" rosszul leszek és úgy érzem, elvárnak tőlem valamit, bizonyítanom kell, mintha aláírtam volna valamit, amit nem is akartam. Pedig laza vagyok, amikor pl koncerteken odajönnek hozzám és megkérdezik, táncolok-e velük, minden olyan egyszerű. Beszélgetünk, nevetünk, csocsózunk, iszunk egy sört... Nincs túlspilázva, mert nem "randi", nem ígértem semmit. A leghosszabb kapcsolatom se tartott tovább 1-2 hónapnál, mert azt éreztem, megfulladok, pedig a srácok rendesek voltak, de úgy éreztem, jobb lesz, ha lelépek. Hol van a hiba? Ennyire éretlen lennék (költői a kérdés, tudom a választ)? Mikor nő be a fejem lágya? Mit rontok el? Hogyan kéne ezekhez a helyzetekhez hozzáállnom? És mégis mitől, mitől lehet ez?!