És még én vagyok a hibás, és IDEGBETEG?

Először kezdeném az előzményekkel:

A párom eladta a réi számítógépét a drágalátos barátjának, aki először részletfizetést kért, majd megint halasztott egy hónapot a fizetéssel.

2 héttel a fizetése előtt telefonált a páromnak, elmesélve a legújabb billiárdos, kocsmás kalandjait.

Én annyit mertem megjegyezni a páromnak, hogy ha ezt mind ki bírta fizetni, akkor a részletre is futotta volna bőven (nem sok pénz 15000, de nekünk így is nagyon kellett volna).

Egyetlenemnél nem tudom mi kattanhatott be, de továbbította az üzenetet a "barátnak", aki ettől vérig sértődött (az nem számít hogy hetek óta beszólongat a páromnak).

Közölte hogy menjen a párom a lakásához, az ajtó előtt megkapja a pénzét, és Isten hírével...

persze gondoltam hogy behúzás lesz, de párom nem hallgatott rám.

Az incidenskor pont akkor láttam bemenni a ház kertjébe, amikor odaértünk érte az apjával.

Vártunk 5 percig, majd felhívtuk, összehordta hogy még megbeszélik, várni kell, meg szó esett valami pénzautomatáról is.

Hát én fogtam magam, és utána rohantam menteni (nem szeretnék a kedves barát "faji hovatartozásáról" csúnyákat mondani). A haver sehol, helyette a ANYJA, aki nyugodtan osztotta a párom, de ahogy én a képbe kerültem, ORDÍTANI kezdett velem torka szakadtából hogy mit képzelek magamról, lehordott minden k.nak, és hogy hogy merem keverni a szart a haver háta mögött, hogy merem tönkretenni a barátságukat!

Hát én az első két másodpercben köpni-nyelni nem tudtam, segélykérően néztem a nagyon tökös páromra, aki lapult mit szar a fűben, majd mikor anyuci már úgy indult felém mint aki meg akar verni, visszaordítottam, és megkértem a párom hogy jöjjön kifelé (mert nem, az ember azt gondolná hogy ezek után értelemszerűen elvisz engem onnan)... ő közölte velem, hogy menjek csak! Hát én finoman szólva kirángattam a lakásból, pénzt mindent otthagyva - így már azt is sz@rom le.

A kocsiban vitatkozott velem egy sort (utólag mint kiderült apósom is nekem adott igazat pedig olyan még az életben nem volt).

Hazaértünk, megnyugodtam. Majd most elpanaszoltam hogy úgy érzem nem számíthatok rá, hogy nem neki kéne megvédenie férfi létére? Legalább megtehette volna hogy megmondja za igen kedves asszonynak hogy vegye lejjebb a hangerőt:

Nem. Közölte velem, hogy ő nem hajlandó nőkkel üvöltözni, de amikor tettem egy hirtelen mozdulatot - mégcsak meg se akartam ütni, már csak az idegtől sikerült kicsit erőteljesebbre a gesztikuláció -, na akkor aztán érdekes módon rögtön kijött belőle az ordítás, hogy én milyen agresszív állat vagyok! És hogy miért várom el tőle hogy megvédjen, mikor nekem nem kellett volna felmenni utána, meg hogy ő nem olyan agresszív mint én, nem fog senkivel verekedni meg üvöltözni.

Hát mondhatom azóta is zokogógörcsöm van, egyszer nem jött volna oda hozzám se megvigasztalni, se bocsánatot kérni, se semmit.

Nekem csak ő van, más családtagom nincs, vele is élek, talán nem jogos hogy elvárjam hogy megvédjen?

Nem vagyok egy elveszett nő, de azért elég szarul esik ha hagyja hogy leüvöltsék a fejem, és ezek után még úgy kell elrángatni onnan, mert annyi sincs benne hogy magától eljöjjön ha már hagyta hogy így megalázzanak! abba meg bele se gondolok, hogy mielőtt felmentem, miknek hordhatott el az asszonság, a párom meg csak rábólintott, vagy mi?

Nektek mi a véleményetek erről? Én teljesen ki vagyok bukva, jó, nem kérem tőle hogy kezdjen verekedni (bár ahogy elnéztem nem sok hiányzott hogy egy pofont is kapjak a drága asszontól), de legalább szóban megvédhetne, és nem nekem kéne még őt is védeni!