Elhagytam életem szerelmét, és nem jön ki egy könycsepp sem a szememből! Miért van ez?

Megkérdezhetem, egy nős emberről van szó?

(Ha igen, hasonló szituban vagyunk. Én "csak" másfél évig bírtam, de ez is nagyon sok volt.)

Szóval: mi kb másfél évig nyúztuk egymást. Nagyon szerelmesek voltunk, biztosan állítom, hogy mindketten. DE: a körülményeket soha nem tudtuk feledni. Bár ő időközben elköltözött otthonról, mert már alapból romlott volt a házassága (asszony is csalta már évek óta), nem miattam ment el. Évekig csak a gyerekek miatt maradt. Emellett azonban még mindig maradt a bujkálás, bárhova mentünk, biztos hogy beleakadunk olyan dologba körülménybe, ami miatt nem vállalhattuk fel egymást. A tudat és a körülmény engem nagyon kikészített. Én rengeteget sírtam, nem tagadom. Sokszor szakítottunk is, de aztán egy kis idő múlva mindig újrakezdtük. Persze a problémák soha nem múltak el. (Pár kérdést írtam ide a GYK-ra is ezzel kapcsolatban, és a válaszok sokszor nagyon fájtak.)

Most már lassan három hónapja kimondtuk, hogy jó, akkor legyen vége. Ő úgy ment el, hogy majd ha elvált, megkeres. Én - most már egyre reálisabban látva a dolgokat - úgy gondolom, hogy ha egyenesbe jön önmagával, ha tiszta fejjel tudni fog gondolkodni, hogy tulajdonképpen mit is akar, akkor eldönti: Lehet, hogy engem, lehet, hogy nem.

Hazugságoktól mérgezett volt ez a másfél év, senkinek soha nem kívánom, hogy ilyen helyzetbe kerüljön.

Én már elmondhatom magamról, hogy ahogy az idő telik, egyre jobban érzem magam. Találtam magamnak olyan elfoglaltságot, ami leköt. Itt a tavasz, szerencsére egyre inkább szívesebben mozdul ki az ember, jön-megy, emberek közt van. A szakításunk után még pár héttel is sokszor le kellett kötnöm a kezem, hogy ne írjak neki, ne keressem, csak egy szó erejéig, hogy mégis hogy van. Most már úgy érzem, hogy nagyon jól tettem, hogy nem kerestem. Nem mondom, hogy most már nem jut eszembe sohasem, sőt, minden nap eszembe jut, de már nem vegyes érzelmekkel gondolok rá (hol harag, hol gyűlölet, hogy igenisőazéletempárja gondolatok). Hanem hogy része volt az életemnek. Azt is tudom, hogy még nem vagyok kész egy új kapcsolatra, és nem is keresem görcsösen, de tudom, hogy jó úton haladok afelé, hogy először önmagammal legyek tisztában. És majd utána, ha belül boldog, kiegyensúlyozott leszek, tudom, hogy meg fogom találni a párom. Aki lehet, hogy ezerszer jobb lesz, mint ő volt. (így legyen)

Mindenesetre a nős, vagy még kapcsolatban lévő férfiakat nagy ívben kerülni fogom. Egy életre tanultam belőle.

Szerintem egy idő után Te is ezt fogod érezni.

Én azt tanácsolom Neked, hogy ha el akar menni, akkor hagyni kell. Semmiképp ne keresd. "Gyászold meg", és engedd el. Próbálj magadnak valami olyan elfoglaltságot találni, amit szeretsz csinálni, ami leköt. Próbálj minél többször emberek közé menni, rég nem látott barátokkal, barátnőkkel találkozni. És valamilyen szinten rábízni magad az időre, hogy a sebek gyógyuljanak.

Ha szeretnél, írhatsz privit nyugodtan.

Igen, emlékszem rá, és tutibiztos voltam benne, hogy Te ugyanaz vagy. :)

Nyugi. Nem tagadom, nagyon nehéz lesz az elején. Itt már sokan írták, hogy próbálj meg a rossz tulajdonságaira koncentrálni, már amennyire lehet. A hazugságaira. Mindenre, ami rossz volt. És tényleg próbáld meg magad elfoglalni, ha otthon vagy, akkor is, szerezz egy jó könyvet, ami izgi, leköti a figyelmed, még így is nagyon sokat fogsz rá gondolni, de az idő nagy úr. Nekem még ma is eszembe jutott, hogy írni kellene egy sms-t neki, hogy van, de szerencsére egyre könnyebb ezeket a gondolatokat elhessegetni. Egyvalamire figyelj, önrombolásba semmiképp ne kezdj, mert azzal csak magadnak ártasz. Gondolj arra, hogy ha véletlenül netalántán pár hónap vagy akár év múlva véletlen találkoztok, mikor meglát, ne egy megtört nőt lásson, hanem igenis egy kiegyensúlyozott, csinos, vidám nőt. Lássa, hogy nélküle is tudod élni az életed, nem is akárhogy!

Én is nagyon sokat szenvedtem, el sem tudom mondani mennyit. Nem tudtam elképzelni, hogy én bármikor bárkit valaha is szeretni tudok. Azóta sem volt ffi az életemben, ő volt az utolsó. Csak azért, hogy legyen, nem kell. Mondjuk úgy, hogy én is "gyászolom" őt, de elengedem, mert az, ami volt köztünk, nem volt sem normális kapcsolat, sem építő jellegű, semmilyen. Én hülye itthon ültem és vártam a leveleit, vasárnaponként elképzeltem, hogy a családjával milyen király programjai lehetnek, én meg itthon ülök. Na nem. Ezt már nem.

Nagyon nehéz, de fel a fejjel. Erősnek kell lenned.

Tényleg, ha tudok segíteni, akár itt is írhatsz, figyelem a fejleményeket.

És még annyit, hogy este mindig rosszabb, főleg ha Te is egyedül élsz, akkor kell tényleg lekötni magad valamivel.

Idővel menni fog, hidd el.

Nős férfiak szeretőinek:

Miért hazudtok önmagatoknak, hogy ti vagytok az egyetlenek, a legfontosabbak, amikor máshoz megy haza, máshol van az életének a fő színtere? A pótlék, a kis pici izgalom szerepében kellemes élni?

Ha valaki szerelmes valakibe, akkor azzal akar élni és tűzön vízen át törekszik a közös életre. Én legalábbis ilyen vagyok. A többi az nem szerelem.