Szakítani betegen? ugye nem vagyok olyan rosszember?

Én ezt a kérdést három részre bontanám.

1. Soha ne legyen ilyen, de ha a szerlemem beteg lenne, végig mellette maradnék, és kihasználnám azt az időt, ami még közösen megadatott, akkor is, ha nem a legminőségibb ez az idő. De szeretném, ameddig még megtehetem.

2. Ha viszont a viselkedése elviselhetetlen, az függetlenül a körülményektől* nekem szakítóok. Nyilván nem azonnal, amit lehet, megpróbálnék megtenni, hogy rendeződjön a kapcsolatunk, illetve az ő lelki állapota, de ha azt látom, hogy reménytelen, és/vagy nem is akar tenni azért, hogy változzon, nos... én nem fogok tönkremenni.

* Azért arra is legyünk tekintettel, hogy egy kvázi halálos ítéletet megkapni nem kis lelki teher. Neki jóval többet kell elviselni, mint a másik dühkitöréseit: neki azt a tudatot kell elviselni, hogy soha nem lesz már normális az élete, és hamarosan mindennek vége. Erre azért tekintettel lennék. Nyilván ez függ a viselkedése mértékétől is, de türelmesebb lennék vele, mint azzal, aki makk egészséges, csak egyszerűen egy b*nkó. De persze ha nem sikerül elviselhetővé tenni a helyzetet, és tényleg már nekem is akár a fizikai, akár a mentális egészségemre menne, akkor valószínűleg nem folytatnám.

3.: Ha az ember nem boldog, és már érzelmileg a másikhoz nem kötődik, akkor szintén nincs sok értelme. Főleg, ha már van más a képben... Bár én ezzel is úgy vagyok, hogy ha szeretek valakit, akkor megpróbálom a kapcsolatot megmenteni, ameddig van értelme... de ha tényleg már az a helyzet, hogy vége, és helyre sem lehet hozni, akkor szintén nincs sok értelme.

Egy fontos dolgot nem tudunk. Hogy mennyi ideje vagytok együtt.

Mert nem mindegy, hogy még egy elején járó kapcsolatról beszélünk vagy egy már közösen megélt életről.