Mi lehet a bajom? Nyilván van valami gond az agyammal, csak nem tudom milyen irányban induljak el orvosi szempontból.Vagy milyen egyéb megoldás lehet erre?

Követem

Ugyanilyen nő vagyok. (Igaz, konyorogni nem szoktam, többi stimmel)

Én azert nem merek lépni, mert nem vagyok se szép, se vékony.

Én is éltem így, mi össze is házasodtunk és gyerekünk is van. Több év telt el, mire rájöttem, hogy eredendően nem passzolunk (maximum az ágyban, de ott sem az igazi).

Maga a felismerés csúnya és fájdalmas volt. Én iszonyúan meghíztam, semmivel nem foglalkoztam csak papoltam arról, hogy javítsuk meg a házasságot.

Bántalmaztuk is verbálisan egymást és mintha nem egy nyelvet beszéltünk volna.

Végül megcsalt, ez igazán feltette az i-re a pontot, de még ezután is 2X költöztem vissza és hónapokig minden nap üvöltve sírtam, nem aludtam. Magyarán teljesen kikészített ez az egész. Valójában rettegtem attól, hogy mi lesz velünk, milyen lesz az élet egyedül egy kisgyerekkel, ezért nem tudtam teljesen elengedni ezt az egészet. Ő meg nem is hagyta, hogy el tudjam engedni: zaklatott, zsarolt, manipulálni akart, de közben a szeretőjével volt.

Hosszadalmas folyamat ez a túllépés, én életemben nem éreztem akkora fájdalmat, mint azokban az időkben. Szép lassan el tudtam engedni. Rengeteget gondolkodtam, hogy mit szúrtunk el, mik azok a dolgok, amikre nekem szükségem van.

Arra is rájöttem, hogy nem ismerem magamat. Sem a lelki, sem a testi igényeimet.

Mások a magamba fordulást rossz néven vették, pszichológushoz akartak küldeni. Pedig az egyik legjobb dolog, amit tehetsz. Magadba fordulsz és gondolkodsz. Mindenen. Szépen sorban. Ha kell, sírsz, ha kell, nevetsz. Ezeket meg kell élni.

Hónapokig tartott, de rájöttem, hogy ki vagyok és mit szeretnék.

Ma már a fejemet verném a falba, amikor találkozunk az exférjemmel, hogy milyen barom voltam, hogy egyáltalán szóba álltam vele. Viszont, ha ez nem történik meg, akkor mai napig nem ismerném saját magamat.

Most életemben először (28 évesen) olyan párkapcsolatban élek, ami nem a megalkuváson és a megfelelési kényszeren alapszik. Őszinte az egész, soha nem hittem volna, hogy létezik ilyen.

Szóval a te bajod (ahogy az enyém is volt) az, hogy rettegsz egyedül lenni. Kapcsolatfüggő vagy. Pechedre a párodnak is ezek a gondjai.

A kérdés, amit fel kell tenned magadnak:

- Szeretném így leélni az életem?

Szerintem is pszichológusra van szükséged elsősorban, aki fogja a kezed és végigvisz az úton.

Ez amúgy ilyen nálunk, nőknél, hogy iszonyatosan tudunk kötődni a férfihoz. Még akkor is, ha egy tróger amúgy... Ez úgymond evolúciós előny volt évezredekig.

Nagyon sok tudatosság kell ahhoz, hogy ki tudj lépni. Olyan, mint a drogelvonó. 3-6 hónap kell szerintem ahhoz, hogy a hormonok csillapodjanak, utána sokkal tisztábbnak fog látszódni az egész.

Szorítok neked!! Nem érdemes egy rossz kapcsolatban tengődni:)

Én is ilyen vagyok,csak nekem nem jött össze soha párkapcsolat.De ha valakibe beleszeretek,egyszerűen nem tudom elengedni.

Nálam önbizalomhiány,teljesen kóros önkép okozza.Illetve rengeteg,de rengeteg fájdalmas tragédia és csalódás.