14 évesen, ha agyilag érett vagyok, akkor is fiatalnak mondhatom magam a fiúzáshoz?

Húúú, tudom, hogy többen azt fogjátok írni, hogy igenis helyesen látom és valóban az vagyok. Teljes mértékben egyetértenék veletek, ha másról lenne szó, az én esetemben azonban nem így gondolom. Egyre gyakrabban érzem magányosnak magam, és csak úgy ölelgetnék valakit. Továbbá úgy érzem, hogy a barátnőimnek nem tudom elmondani mi bánt stb. és megint oda lyukadok ki, hogy egy fiút képzelek magam mellé.

Ráadásul a sok mai tinip*csával ellentétben (jó, nem mondom, hogy nem nézek el hetente egyszer a plázába)engem nem a külső mozgat meg. Annál inkább tudjak vele beszélgetni, megölelni, elmondani neki, hogy mi bánt.

Lehet, hogy sok hülyeséget sikerült itt összehordanom, és ez nem változtat a hozzáállásotokon, de ha nem mondhatom el senkinek, megosztom hát mindenkivel. (nem tudom hogy van pontosan ez a szólás). És most jönne a kérdés, amit fent ismerettem. :)