Bánt a barátnőm azért, mert egyedül döntöttem, hogy leállok a gyógyszereimmel. Kinek van igaza?

Borderline zavarral diagnosztizáltak ennek már 10 éve, én vagyok a férfi. Egyszer már szedtem gyógyszert 7 éve, de úgy éreztem, hogy a mellékhatások tönkrevágják az életem még jobban. 3 éve elkezdtem terápiára járni, ami nagyon sokat segített, de nem vagyok tökéletes még mindig. 2 éve jöttem össze a jelenlegi barátnőmmel. Ő tud a diagnózisomról. Mindig tartott tőlem valamennyire emiatt, de igyekeztem bizonyítani, hogy megérdemlem a bizalmát, és nem vagyok kevesebb, mint mások, ha nem mondtam volna el a diagnózisom, akkor esélyes, hogy nem is vett volna észre semmit rajtam. Meg is kértem a kezét idén. Nagyjából 2 hónapja volt egy beszélgetésünk, amikor is közölte, hogy ő 1-2 éven belül babát szeretne vállalni, és emiatt nagyon szeretné, ha szednék antidepresszánst, mivel még mindig vannak szorongásaim, amelyekkel lehet, hogy így gyerek nélkül meg lehet küzdeni és lehet tolerálni, de ha ott lesz a pici baba, akkor ő kicsi esélyt sem akar adni a kilengésre, nem akarja a véletlenre bízni, hogy lesz-e mélypontom, mert hiába nem volt régóta, én sose leszek teljesen egészséges, és a gyerekvállalást nem lehet lazán venni, a lehető legjobban kontrollált állapotban szabad csak belemenni, pláne ilyen komoly mentális betegséggel. Ő nőként nem fogja kockáztatni, hogy én kikészülök, lelépek, romlanak a szorongásaim, elpattanok, meg ilyenek, mert akkor ő marad egyedül a gyerekkel és az ő élete megy tönkre, az enyém meg már amúgy is olyan, amilyen, mert gyerekkoromban elcsesztek már.

Ezekkel a jól irányzott sértésekkel engem valamennyire meg tudott győzni, rengeteget beszélt nekem a nők helyzetéről és nehézségeitől, és azzal átütött az amúgy sem magas önbizalmamon, hogy engem állított be, mint lehetséges veszélyt, aki miatt megnyomorodik egy nő és egy gyerek élete.

Elmentem pszichiáterhez (ahol már 7 éve nem voltam), kb. 3 percig voltam bent nála, és már írt is fel nekem Scippát és Frontint.

El is kezdtem szedni, vártam is, hogy beálljanak rendesen az adagok, nem a kezdeti 2 hétben tettem le. A mellékhatások megint elviselhetetlenek voltak számomra, és eljött a pont, hogy úgy érzem, tönkremennék, ha folytatnám ezeket, és nem is érzem helyesnek, hogy teljesne élhető állapotomban ilyeneket szedek, ezért letettem saját döntésemből, és a barátnőmnek a véleményéből már nem kértem.

Tegnapelőtt kiderült a dolog, és persze óriási veszekedés lett belőle, még pofont is kaptam tőle, és az volt a hatalmas érv, hogy nagyon szükségesnek láthatta a pszichiáter a gyógyszert, ha pár perc után egyértelmű volt, hogy felírja, ez azt jelenti, hogy okvetlenül szednem kell. A pofont hirtelen felindulásból adta, mert felelőtlen vagyok és hozzá is tiszteletlen, engedetlen, mert nem beszéltem meg vele, és így mégis hogyan akarok házasságot, családot, megbízhatatlan vagyok.

Engem ilyen szavakkal és agresszióval is könnyen meg lehet törni, és el lehet érni, hogy hibáztassam magam, de a vészcsengő megszólalt még így is bennem, hogy nagyon nem stimmel itt valami és talán nem ezt érdemlem.

Emiatt tegnap oda jutottam, hogy szeretném inkább felbontani az eljegyzést, és külön menni. Erre még nagyon balhé lett, hogy ez is azt bizonyítja, hogy nem tudok kötődni, nem lehet csak így lelépni, látszik, hogy beteg vagyok, ha ilyen hirtelenjében döntök. Én nem szívathatom őt gyűrűvel és a család ígéretével csak úgy, ezeket a témákat komolyan kell venni. Reagáltam neki mindenre olyan türelmesen, ahogy csak tudtam, de nem értette meg az én oldalam. Amikor már elegem lett és el akartam onnan menni, akkor belém karmolt, de ő azt állítja, hogy véletlen volt, és csak a karom után akart nyúlni, hogy megfogja, csak pont akkor húztam arrébb, és neki nagy a körme.

Én nem hiszek semmit, egyáltalán nem véletlennek tűnt, és kezdem azt hinni, hogy inkább vele van a probléma, mint velem, én még a terápia előtt, rosszabb pillanataimban sem voltam ennyire agresszív senkivel.

Lehetséges, hogy rosszul érzem, és mégis neki van igaza?