Párkapcsolaton belül ez még tolerálható?

Az, hogy megpróbálsz segíteni neki, amikor rossz, az teljesen oké. Ha nyavalyog, folyton panaszkodik, akkor lehet vele együtt gondolkodni, motiválni, támogatni, ez nem "megváltoztatása" az embernek.

De ha ultimátumot adsz neki, hogy "ha nem mész el jobb munkahelyre, akkor ez meg az lesz", akkor az már az.

Illetve ha emiatt kiszeretsz belőle, az szintén nem egészséges része a kapcsolatnak. Lehet átmenetileg hullámvölgybe kerülni érzelmileg is meg mindenhogy is, de azért az nem feltétlenül ugyanaz, mint amikor "kiszeretsz" valakiből és úgy érzed, lehoz az életről. Megértem amúgy, miért zavar, én is utálnám, ha valaki csak panaszkodik de semmit nem változtat, ez szerintem is ritka irritáló. De ha valaki tényleg csak egy "sötét időszakot" él meg, akkor ennyiből még nem fogod azt érezni, hogy kiszeretsz belőle, és támogatással ki is lehet hozni belőle. Ha viszont neki ez az alap, akkor ott a részedről is jogos, hogy ha nem vagy boldog, akkor inkább szakíts.

Szerintem egy komoly párkapcsolat bőven túlmutat azon, hogy szerelmesek vagyunk, és élünk ennek az érzésnek, és úgy kell szeressük egymást, ahogy vagyunk. Amikor közösek lesznek a célok és a terhek, normális, hogy legyen elvárás és számonkérés is.

Ha a te példádat nézzük, és a párom egy szar munkahely miatt negatív, lehúzó, akkor támogatom, plusz figyelmet fordítok rá, igyekszem tehermentesíteni, többet tolerálok, meghallgatom, és igyekszem csak akkor tanácsot adni, ha kéri. Ugyanakkor ezt örökké nem fogom tudni csinálni, egy idő után biztosan átváltanék kérdő, majd felszólító módba, és abszolút nem gondolom, hogy ezzel őt akarnám átformálni.

Az én szememben egy határátlépés lenne az adott példánál maradva, ha a párom jól érzi magát a munkájában, és én erőltetnék rá valamit, amit nem szeret. Pl a középiskolai tanár páromat nyösztetgetem egy trendi multis karrier felé, mert az milyen menő, meg mennyivel több a pénz.

Szóval lehet utálni, meg lepontozni, de nekem az adja az igazi biztonságérzetet, ha a feleségem akár keményebben is hajlandó konfliktust vállalni velem szemben. Nekem ez jelenti az igazi elköteleződést a párkapcsolat mellett, nem az, hogy kussolok, majd lelépek, mert nincs jogom beleszólni.

Nem volt szándékomban kisarkítani - és nem is látom olyan sarkosan, ahogy ezek szerint látszik -, csak sajnos nagyon nehéz az árnyalatokat jól érzékeltetni.

A helyzet annyi, hogy nem először találkoztam ezzel a vitával, és több ember vezette le már nekem korrektebb magatartásként, hogy ha bajuk van a párkapcsolatban, akkor csendben tűrnek, esetleg tesznek egy-két célzást, és ha nincs változás, akkor lelépnek, mondván nem passzoltak össze, és nem szólhatnak bele a másik ember életébe. Erről pedig nekem más a véleményem.

#16, ú, de klasszikus és érdekes probléma, többször szembesültem már vele magam is. Előre is bocsánat nagyon hosszú lesz, de talán tudok érdekes nézőpontot adni.

A dilemma az, hogy ott van valaki, akit szeretsz, támogatni akarod, de a támogató attitűd csak akkor vezet célra, ha az illetőnek minimum van problématudata. Ellenkező esetben nem a gyógyulást támogatod, hanem a betegség előrehaladását. Mintha az alkoholistának te fizetnéd a piáját.

A legrosszabb az egészben, hogy ha tolerálod a nem tolerálható viselkedést és alkalmazkodsz, akkor nem hálát fogsz kapni, hanem még több szart. Ez nyilván felháborító, de az ő szemszögéből van benne logika: ugye ő eleve nem ismeri el a saját felelősségét, és ha valaki elkezd átvállalni tőle dolgokat segítő szándékkal, akkor ő ezt nem segítségként, hanem visszaigazolásként értelmezi. Aztán mivel nyilván még mindig szarul érzi magát, még üti is érte a segítőt, hiszen kimondatlan konszenzus, hogy a segítő a felelős.

Nekem az a szomorú tapasztalatom, hogy ilyen emberen azzal segítesz, ha nem segítesz. Mármint úgy értem, hogy semmilyen problémát nem szabad helyette megoldani, nem szabad tőle átvenni semmit, nem szabad alkalmazkodni a rossz viselkedéshez, hogy majd megváltozik. Amikor szenved, akkor jó, ha ott vagy neki, de támogatás, együttműködést csak akkor kaphat ha a jó irányba megy. Rühesen hálátlan feladat.

Nagyon tanulságos a lányom sztorija. Ő egy olyan személyiség, akinek komoly szorongást okoznak hétköznapi dolgok, és ezt úgy oldja fel, hogy elkerüli ezeket. Pl ha vendégségben megszomjazik, fél odamenni a vendéglátóhoz kérni egy pohár vizet, és inkább szomjan marad. A feleségem ezt úgy próbálta feloldani, ahogy minden szülő tenné: kézen fogta a gyereket, odamentek együtt, és megmutatta, hogyan kell kérni. Teljesen logikus.

A hiba a gépezetben, hogy a gyerekünk nem úgy gondolkodott, mint a feleségem: mivel neki sosem volt célja, hogy tudjon kérni, az, hogy kapott vizet és nem kellett kérnie, maga volt a tökéletes megoldás. Ez lett a stratégiája: rávenni anyát, hogy oldja meg helyette, és az ő szemében anya lett a felelős az ő szomjúságáért. Ha a feleségem közölte vele, hogy kislányom menjél oda nyugodtan, meg tudod csinálni, akkor elkezdett cirkuszolni.

Ha pedig megmakacsoltuk magunkat, hogy márpedig ne hisztizzél kislányom, akkor hirtelen a játszma tetejére előjött az eredeti szorongása amiért nem akart odamenni, és teljesen kiborult, akár komplett dührohamot is kapott. Ez pedig rém kínos lett, nem ér ennyit egy pohár víz, végül vagy inkább kértünk helyette, vagy a vendéglátó próbálta azzal oldani a feszültséget, hogy jaj, semmi baj, gyere adok, nem kell félni. És így lett egyre rosszabb.

Ez a dolog pár év alatt odáig süllyedt, hogy nem tudtuk bevinni iskolába. Ne olyat képzelj el, hogy sír, mi meg próbáljuk lefizetni cukorkával, nem-nem. Bebújt az ágy alá, ahonnan a bokáját fogva húztam ki, miközben ő sikítva kapaszkodott az ágy lábába. Betettem a kocsiba, mire kiugrott a túloldalon és elszaladt. Képes volt még a mozgó kocsiból is kiugrani. Volt olyan, hogy cipőhúzás közben inkább egy szál zokniban kiszaladt az utcára, és futva kellett elkapnom.

Úgy voltunk vele, hogy biztosan van valami az iskolában, ami miatt ennyire szorong. Támogató szülő módjára próbáltunk megoldást keresni, és beszéltünk tanárokkal, megoldottunk egy csomó dolgot, megintcsak helyette. És megint ugyanabba a kelepcébe kerültünk: egyre bagatellebb f.szságokra hivatkozva csinálta a cirkuszt.

Eljutottam odáig, közöltem a kölökkel, hogy járni fog iskolába, azt választhatja meg, hogy hogyan lépi át az iskola küszöbét. Kicseszett kíméletlen néhány hét következett, mert erőszakkal kellett a saját gyerekemet rákényszeríteni, hogy szembenézzen a félelmeivel. Brutális volt. A legaljasabb játszmákig lement: volt, hogy majdnem felborította az anyját biciklivel, volt, hogy a tanárnak addig szimulált betegséget, míg felhívta a feleségemet.

Hetekbe tellett, hogy leszámoljon azzal, hogy létezik az az opció, hogy nem megyek be az iskolába. És tudod, mi lett? Lehiggadt. Szeret iskolába járni, vannak barátai. Javultak a jegyei. Onnan tudtam, hogy túlléptünk ezen, amikor összveszett egy osztálytársával, nagyon megsértődött, de fel sem merült benne, hogy kitérjen előle, már azon gondolkodott, hogy hogyan rendezze a konfliktust. Fél éve még erre az lett volna a válasz, hogy nem akar iskolába menni.

Bocsánat, hogy k.rva hosszú lett, de azt akartam megmutatni, milyen brutális következményei tudnak lenni, ha kompenzáljuk valaki hibás magatartását. Az ilyen embert szembesíteni kell, magára hagyni, rá kell kényszeríteni, hogy szembenézzen a problémájával, és ha már változtatni akar, akkor lehet támogatni, átvállalni tőle feladatokat, hogy átvészelje a nehéz időszakot.

Szóval röviden a tanulságom a te példádra: azzal ártottál neki a legtöbbet, hogy tűrtél neki, kifizetted a dolgait, stb. Könnyen lehet, hogy a szakítással többet adtál neki, mint az összes segítséggel.