Mit kellene tennem ilyen toxikus helyzetben? Story lenn.

Sziasztok! 22 éves fiú vagyok, párom 17 éves lány.

Leírom őszintén, és nyíltan a dolgokat, nem szègyenlek semmit, nyugodtan leírhatjátok hogy szerintetek mi is lenne a helyes döntés e szituban.

Szóval, megismerkedtem 2 évvel ezelőtt barátnőmmel snapen akivel a mai napig együtt vagyunk jóban rosszban, szoktunk veszekedni mint minden párkapcsolatban, de szerintem így a normális. Az elején párszor találkoztunk, elmentem hozzájuk. Van neki 4 kisöccse, 12,9,7,6 évesek. Illetve egy nővère aki nemsokára tölti a 20. èletèvèt. A 12 éves más apától van, ahogy a további 3 is, illetve barátnőm és nővère is, magyarán hatan vannak 3 apától. (Csak mellékes dologkènt írom le ezeket, hogy több rálátást tudjak biztosítani a helyzetre) Nos, én elég messze laktam, közel 160km-re tőlük, nagyon jól kijöttem akkor barátnőmmel, és még nagyon az elején voltunk, kb 1-2 hónapja lejettünk együtt amikor felvetült a dolog hogy odaköltözhetnèk, vakargattam a fejem, gondolkoztam mit lèpjek. Volt egy jól fizető állásom a vízműnèl, és nem akartam ott hagyni, nem szégyen leírni, de hatalmas szülői támogatást kaptam míg otthon laktam, magyarán nem húztak le lakbèrrel, hanem szabadon félre is tudtam tenni amit kerestem. Úgy voltam vele, hogy aki nem mer, nem nyer. Eltet pár nap, és oda költöztem hozzájuk. Rettentően szokatlan volt, hiszen én mindig egyke voltam, és a kisgyerekekhez sem èrtettem. Eddig szép és jó minden igaz? Mindjárt beindult a horror menet. :) Anyósom mondta hogy fizetni kéne lakbèrt, gondoltam magamban ez természetes, és 50 nègyzetmèteres kecóèrt ahol bomlanak a falak úgysem kér el sokat, indult 45 ezerről + saját autóval mentem a gyerekekèrt iskolába/oviba, boltba, meg amit intézni kellett nekik, főztem mostam takarítottam hogy be tudjak illeszkedni és jó színben tűnjek fel, ha már "befogadtak" ... Kezdtek eldurvulni a dolgok ahogy telt múlt az idő, kijelentetenèm, ez egészen addig fog menni, amíg párom nem lesz 18 és nem mehetünk külön. Viszont visszatérek ahhoz amibe belekezdtem. Ahogy telt múlt az idő, a kisujjamat nyújtottam de az egész karom kevés volt, idővel minden egyre toxikusabb lett, a lakbér felment 60ra utána 80ra. Kiderült hogy a gyerekekkel sem úgy foglalkozik ahogy kéne, pasiról pasira vádorol anyósom, egész nap minket cs*cskáztat, mindent nekünk kell megcsinálni. Ha bármi elromlik, legyen az mosógép, legyen bármi, egyből leüvölt és vetetni akár másikat. Ha hiszitek, ha nem, még hitelt is akart velem felvetetni. Volt olyan hogy gázolaj helyett benzint tankolt az autómba, és el sem mondta, sunyin be surrant a házba, és úgy adta elő hogy milyen jót tett hogy 5 ezerèrt tanlolt bele benzint. (A mai napig áll az autó, mert nincs pénzem javítási költségre) párommal sem foglalkozik,. mióta együtt vagyunk mondhatni mintha örökbe fogadtam volna, én fizetem az osztálypènzt, én veszek neki enni a suliba, ruhákat, minden mást. Anyósom olyan, ha tudja hogy kicsit több pénzünk van, vagy így, vagy úgy de kizsarolja belőlünk. "Èhesek a kicsik, nincs itthon mosószer, stb" Viszont bármit teszek, soha nem elég, volt hogy egy hónapban 320 órát húztam le egy csapágy gyárban, és ő annál többet akart, és követelt, mivel ő egy 6 gyermekes anya, aki sikeresen világra hozta porontyait, ezért alanyi jogon jár neki minden. Nem mondom hogy tökéletes vagyok, én is követtem el hibákat, de szerintem nem ekkorákat. Volt olyan, hogy párom bement a gyámügyre és elmondta a dolgokat amik "otthon" mennek és hogy fateromhoz fogunk költözni, vagy párom apjához. Anyósom nekem esett, felpofozott, elhorodott mindennek, és szètverte a dolgaimat, mondta hogy takarodjak az életèből, és hogy ki leszek vègezve. :') Őszintén nem szeretem a gyerekeit, semmiféle szeretet vagy kötődést nem tanusítok, de nem egy olyan anyánál van a helyük aki pénz nélkül rám hagyja a csemetèket hogy etessem, meg pesztráljam őket mit az apjuk, amíg ő jólat randizik meg döngetteti magat vadidegenekkel. Apósomèk az én pártomat fogják, azt tanácsolják mihamarabb menjünk el, amint párom 18 lesz, mondják tegyünk félre pénzt, de ilyen körülmények között örülök ha enni tudok venni saját magamnak. Csak egyszerűen bennem vagy egy megmagyarázhatatlan fèlelem, egy úgynevezett bizalmatlanság, mert félek hogy barátnőm nem tudja majd otthagyni a testvèreit a trèben, pedig meg kéne érteni hogy mindketten fiatalok vagyunk, a jövőnket kéne èpíteni, és nem leragadni itt, és más gyerekeit nevelni. Ketten szorgalommal, kitartással saját èletet is tudnánk kezdeni, de nagyon félek hogy nem tud majd innen kitörni.

Köszönöm ha elolvasod, legyen szép napod.