Ezt miért nehéz megérteni, főleg a nőknek?

27. Az a baj ezzel, hogy mint mondtam, ma már mindenki pszichológus (is). Annyira boldog mindenki, annyira önmegvalósító. Azt hozzáteszem, hogy csak önmaga irányában, azt hogy ezzel mennyire pusztítja a környezetét már nem érdekli. Az ember társas lény, pontosan a magányosságtól fél mindenki, sőt a magánytól szenvednek. Ilyen a társas magány is.

A megoldás pedig végtelenül egyszerű, de ez a globalista érdekekkel ellentétes. Így marad a feminizmus, a nemek szembe állítása, az egyéni érdekek maximális kiemelése, a értéktelenség mint értéknek való beállítása, az egó kimaxolása, minden természetes dologtól való elfordulás, a végtelen hazugság, a mérhetetlen önzőség. Persze mindezeket meg lehet gyónni 10 perc szabó péter féle 10 Filléres ál-optimizmussal, meg 3 megosztással a fb-on. Mert hát mi aztán nagyon jó emberek vagyunk.

Miért beszélek így? Mert van mögöttem 50 év, benne voltam hiper-szuper optimista, mijóemberkvagyunk csoportban, dolgoztam sok helyen, bejártam a világot. A mijóemberekvagyunk-féle személyeket kell a lehető legnagyobb ívben elkerülni, ez volt e legnagyobb tapasztalatom az összes közül. Mosolygás ezerrel, majd az adott pillanatban jön a könyöklés. Mindig is így volt.

A paraszti egyszerűségben van a titok, nem kell túl és bele magyarázni semmit semmiben. "Én", azaz én vagyok minden probléma és jó dolog forrása. Persze könnyebb másokra fogni a problémákat.

Hogy milyen ember leszel, azt meg a szüleid fogják meghatározni az első pár évedben. Felnőttként ez a minta fog irányítani tudat alatt, viszont ezzel is tisztában kell lenned. A beégetett programokat, mintákat nem lehet szimpla beszélgetésekkel átírni, főleg ha jó konzumidióta módon állnak hozzá, hogy fizetek érte, te old meg a dolgot felkiáltással.

Egyébként meg a gyökeres változásra nagyon nagyon kevés ember képes, a kezdeti fellángolás után mindenki ott folytatja ahol elkezdte.

Ha nem vagy képes önmagaddal megtalálni a hangot, ha nem vagy képes a csend állapotába kerülni és nincs jobb szó rá, "megtérni", akkor nem lehet csodákat várni. Én ezen átestem, rengeteget próbálkoztam régen.

Nő vagyok és vezetőként dolgozom műszaki területen. Jobb esetben nem érnek tragédiák nap, mint nap, de egyébként volt párom, aki nyomozóként dolgozott és abszolút nem úgy gondolkozott ezekről a dolgokról, ahogy előadod. Őt is megviselte gyerekhalál pl., de alapvetően, gyilkosságnál, öngyilkosságnál simán függetlenítette magát. Úgy beszélt róla, mint más egy pite sütésről és a dolgok szépsége, hogy amellett, hogy az én lelkem nem bírta az ő munkáját, pláne a készenlétét (görcsbe állt a lelkem minden hajnali telefoncsörgésre, mert tudtam ez mit jelent), nem is beszélhetett részletesen a munkájáról, max nagyvonalakban (ami engem szintén megviselt). Szerintem ezek az emberek mellé alapból kell egy olyan idegzetű társ, aki bírja ezeket a sztorikat.

Volt játékfüggő párom is, aki tényleg mindent (engem is) félreállított a játékért rendszeresen és idegbeteg lett, amikor meg mertem jegyezni, hogy nekem ez sok, nem egy tárgy vagyok, amit fel lehet tenni a polcra és igények nélkül ott porosodik, amíg ő kijátsza magát.

Node visszakanyarodva. A munkám stresszes úgyis, hogy nem találkozom emberi tragédiákkal. Nekem is kell egy kis idő, fél-egy óra, amikor csak bambulom a plafont és szellemileg is megérkezem haza. Utána átbeszéljük kinek milyen napja volt.

Amióta gyerekünk van, erre viszont kvázi nincs lehetőség. Még pici, 5-ből 4 nap én vagyok itthon vele, az ötödik napon én is dolgozom, így látom milyen munka után úgy hazajönni, hogy azonnal itthon kell lenni testben-lélekben és azt is látom milyen egésznap itthon lenni egy pici gyerekkel, kimerítő. Én sokszor legszívesebben azonnal a férjem kezébe adnám a gyereket, amint belép az ajtón. Neki kell énidő, oké... de nekem is. Szóval ha ezt azzal rendeznénk, hogy mindenki puffog és mutogat, akkor valószínű már elváltunk volna.

De mondok jobbat. Nekem reggel is idő kell, hogy magamhoz térjek. Az egész tini korom arról szólt, hogy anyu magyarázott egész reggel, én meg aháztam, meg rángattam a vállam. Majd 90%-ban az volt a vége, hogy lebunkózott, mert válaszra sem méltatok, én meg puffogtam, mert hagyjon már békén korán reggel, egy értelmes gondolatom sincs, csak túlélek.

Emberek vagyunk és nem egyformák. Le lehet kommunikálni, hogy neked erre van szükséged, a párodnak meg arra és ezt meg is lehet érteni. Majd össze lehet hozni időben úgy, hogy ne az legyen a vége, hogy "mármegintmiaf*szérteztcsinálodahelyetthogyvelemlennél?".

Szóval javaslom az értő kommunikációt mindkét oldalról, majd ez alapján a kompromisszumot és ha nem megy, akkor nem vagytok egymáshoz valók.

Ha anyu féle párom lenne, az nem működne. Én reggel vagyok agyhalott, ő délután, szóval értelmes kommunikációt nehezen folytattunk mindig is. Ez is kezelhető bizonyos szinten, de egy kapcsolatban szerintem csak állandó erőlködés lenne.