Amikor összeveszünk es különalszunk mert terrorizált, olyankor miért nem száll magába, hanem engem hibáztat hogy mindig otthagyom ezt egy férfi se tűrné?

Itt nem sikerül valahogy érteni a kérdést.

Röviden.

Nem hallgatom a terrort. Alaptalan.

Erre még ő kér engem számon, hogy lelépek.

Ahelyett hogy azt mondaná, rendben, nem vádollak, nem terrorizállak.

Ha szakítánék is az lenne hogy én lépek le, én hagyom el, ő a szegény akit elhagynak, én milyen vagyok, aki nem képes kötődni, meg stb.

Magasan van a léc mondhatni.

Nem könnyen lesz baratom. Ő is egy az ezerbol. 999 kuka

Azt írják a bántalmazókról soha nem fogadják el hogy ne nekik lenne igazuk. A végsőkig sem látják be es azért hogy a másik elfogadja az álláspontjukat, a másik akaratát, kiállását önmagáért, megtörjék.

Es szakítás után is tartják amiket kijelentenek, az alaotalan vádakat stb.

Úgy, hogy eljöttem, még ő várja hogy bizonygassam nem csalom, es nem ő vesz vissza magából.

Jeleztem neki, hogy a tévképzetei ellen képtelenség bizonygatni, ő úgy fog meghalni is, hogy azt hiszi rólam, amit a fejébe vett, állhatnék én fejen is, akkor is.

Amíg nincs belátása addig ez lesz/lenne.

Vélemenyt kérek:

Kitaláltam azt hogy en vádolom megcsalással őt es megsértődöm. Ha kell, a végsőkig.

Milyen ötlet?