Volt már ilyen vagy hasonló helyzetben valaki? Szakítanom kellene, vagy sem?

Sziasztok!

Párommal kb. 2,5 - 3 éve vagyunk együtt, szeretjük egymást és egymás társaságát, de ha a közös jövőnkre gondolok, szomorú leszek mert érzem hogy nem vele fogom leélni az életem. Hogy miért? Mert fontos kérdésekben különbözünk, mint például hogy hány gyereket vállalnánk, tartanánk-e esküvőt vagy sem, "gyermeknevelési szerepvállalásról", ideális családi körülményekről és hasonló számomra súlyos dolgokban ellenkező a véleményünk, álláspontunk.

Konkrétabban, ő szeretne esküvőt én nem, ő kis családot szeretne én nagyot, ő nem akar csak a háztartással foglalkozni és gyereket nevelni, én pedig szeretném ha nem dolgozna hanem ezekre a dolgokra koncentrálna, stb.

A "problémám" az, hogy most mindketten boldogok vagyunk, annak ellenére hogy nincs nagyon közös pont bennünk, inkább csak szeretjük egymás társaságát. Mostanában viszont már nem tudok olyan önfeledt boldogságban lenni, mert ott van bennem az érzés hogy hosszú távon itt bajok lesznek.

Neki az az álláspontja a témáról, hogy majd lesz valahogy, majd kialakul, nem tudjuk előre hogy 5 év múlva hogy fogunk gondolkodni, meg amúgy is most szeretjük egymást és boldogok vagyunk, ne tegyük tönkre, a párok nem akkor szakítanak mikor boldogok egymással. Pontosabban arra apellál hogy majd megváltozom. Bizonyos szempontból igaza is van, de én nem tudom arra alapozni a kapcsolatomat hogy "majd egyszer lehet megváltozunk és akkor jó lesz".

Néhány hónapja megpróbáltam beszélni vele erről, akkor majdnem szakítottunk de sírt és azt mondta próbáljuk meg máshogy a kapcsolatunkat. Megpróbáltunk jobban odafigyelni a másik igényeire, amitől csak jobban összenőtünk, de a problémák ugyan azok maradtak... Nem beszéltünk a dologról, besöpörtük az asztal alá, mert ő nem szeret ilyen problémákról beszélni, én pedig tiszteletben tartom ezt.

Nem olyan rég ismét felhoztam a témát, sírva könyörgött hogy ne szakítsak vele, azt mondta hogy meg fog változni. Viszont arra a kérdésre hogy miben fog megváltozni, arra igazából nem mondott semmit, inkább rám hárította a felelősséget hogy mondjam meg neki miben változzon meg. Kételkedtem a dologban már akkor is, de mondom adok neki még 1 esélyt, hátha valami más lesz.

Újra ott vagyok hogy beszélni szeretnék vele ezekről a dolgokról, viszont most szerintem végleg szakítok vele. Vagy ne tegyem? Mit tanácsoltok? Valaki volt már hasonló helyzetben? Hogy döntött? Mi erre a jó megoldás?

Én már azt sem tudom őszintén mondani hogy boldog vagyok, mert míg ezek a kételyek bennem vannak, nem tudok önfeledt lenni. Viszont a másik meg hogy ő nagyon boldog, legalábbis nagyon boldognak látom és ez nekem az esetek túlnyomó részében fontosabb mint hogy én mitől lennék boldog.

Ha lényeges infó leírom: Én 22F, Ő 21L

Köszönöm szépen hogy végig olvastad!

Minden kritikát, véleményt, meglátást szívesen fogadok!