Nem tudom tultenni magam azon hogy nem azt tettem amit szerettem volna, mert a férjem adott egy hirtelen utasítást, és mire észbe kaptam hogy ebbe én is beleszolhattam volna, vagy nem kellett volna azt gondolkodás nélkül kövessem, már késő volt?

A következő történt: látogatóban voltunk egy rokonomnal, akiket ritkán látogatunk meg, de jól érezzük magunkat a tarsasagukban, kellemesen elbeszelgetunk velük. Rajtunk kívül mások is ott voltak. A többi vendég elindult, de mi meg nem készültünk (legalábbis én így gondoltam). Az unokatesom mondta hogy üljünk meg le, ki kíséri őket. Amikor csak mi maradtunk, a férjem olyan természetesen utasított arra hogy oltoztessem fel a kicsit és induljunk már, hogy még csak eszembe sem jutott hogy esetleg nem kell ezt feltétel nélkül, vagy véleménynyilvánítás nélkül kövessem. Mire az unokatesom visszatért mi már nagyban oltoztunk, és megkérdezte hogy megyünk is? Én mondtam hogy igen. Haza felé az autóban tértem magamhoz annyira hogy szóvá tegyem, hogy igazán maradhattunk volna meg legalább egy fél órát. Egy kicsit beszélgettünk erről, végül a férjemnek állt feljebb, hogy akkor most egész hazáig ezt kell hajtogassam? És azt is mondta hogy szolhattam volna hogy szeretnék még maradni. De annyira indulasra vezényelt, hogy lehetőséget sem adott ezt megbeszelni... Ezt egyszerűen nem értem.. Hogy hagyhatom hogy azt tegyem amit nem akarok.. Miért fagyaszt le engem az ő utasítása? Miért nem tudom ezt megbocsajtani neki? Pedig ha ellenkeznek, az lenne amit én akarok.. De olyan határozottan dontotte el egyedül hogy megyünk.. Mire észbe kaptam már úton voltunk haza felé.. Tudom hogy jelentéktelen dolognak tűnik, de engem ez annyira bánt.. Jogosan haragszom rá? Segítsetek kérlek..