Elfogadnátok ha a párotok egy ideig nem tudna dolgozni mert a beteg édesapját gondozza?

Első 4 válaszoló, ez azt jelenti, hogy fél-egy éven keresztül természetes számotokra, hogy ti fogjátok eltartani a párotokat és anyagilag mindent egyedül fogtok állni?

Mert természetesen én is elfogadnám, csak éppen egy fizetésből nem jönnénk ki. Ezt anyagilag csak úgy lehet kivitelezni, ha az ápolásra szoruló nyugdíjával pótolják a kieső fizetést. Kérdés, hogy ez mire elég?

Nyilván lejjebb kell adni az igényekből, de van amiből nem lehet, mert fűteni kell, enni kell...

Elfogadnám, és támogatnám, amennyire tudom.

Viszont olyan pároknál, ahol egyik fél kieső jövedelme komoly anyagi tehertételt jelent a családban, vagy netalán a pár másik tagjának munkaviszonya sem betonbiztos, azért szerintem nagyon nem mindegy, hogy "az egy ideig nem tudna dolgozni" esetleg hosszú éveket jelentene-e egy 24 órás felügyeletet igénylő, önmagáról gondoskodni képtelen hozzátartozó miatt.

Ez mindig nehéz helyzet. Szerintem mérlegelni kell, hogy, egyrészt anyagilag ez mit jelent a párra nézve, ha vannak gyerekek, akkor rájuk nézve, illetve, hogy előreláthatólag mennyi időt jelent. Ha mondjuk agyvérzése volt ezért lebénult, de amúgy egészséges, az akár a következő 5-10 évet is jelentheti. Ha végstádiumú rákos, akkor pár hónap, max egy év. Nem mindegy.

Nem várnám el, hogy hagyja magára, de azt igen, hogy keressünk neki egy jó otthont, ahova napi szinten is mehet látogatni, így ellenőrizni, hogy tényleg a gondját viselik-e, amennyiben évekről beszélünk, mert semmi akkut baja nincs, "csak" ápolásra szorul. A szüleim 5 éve ápolják az immár 3 éve fekvő beteg nagypapám és az alcheimeres nagymamám. Én nem vállalnám. Emellett tudom, hogy teljes embert kíván, tehát a párom egy rom lenne a nap végére, sőt, ha 24 órás ellátást igényel, mindenbizonnyal hozzánk is kellene költöznie, innentől pedig nekem is ápolnom kéne, csak nekem a saját munkám mellett. Tehát a kozo otthon elfekvővé avanzsálna, ahol mindent a beteg szülő igénye, kedve határoz meg. Ennek is voltam szemtanúja, mikor nagymamám, nagypapám és a dédipapám, nagypapám apukája éltek együtt. Nagymamámnak egy perc nyugta nem volt, az öreg mindig akart valamit és mindig azonnal. Hogy a fürdetés és pelenkázás szépségeiről ne essen szó.

Itt nem csak a bérkiesésről van szó, (ami szintén nem elhanyagolható, főleg, hogy sok nyugdíjasnak a nyugdíja nagyrészét elviszi a gyógyszer amit szed) hanem a párkapcsolatról, a közös és az én időről, a gyerekekről, vagy ha még nincsenek, gyerekvállalásról, a pár mentális egészségéről és a beteg ember emelgetése miatt a fizikai egészségéről. Gyakorlatilag minden fel lenne áldozva annak az egy beteg embernek a kedvéért.

Lehet szívtelennek tűnök, de én tapasztalatból írom ezeket. Ha nem olya a betegsége, hogy belátható időn belül meghal és az utolsó pár hónapját lehetne megszépíteni, akkor én nem mennék bele. Akkor sem, ha ez szakítást jelent.