Ha egy férfi szerelmes, mégsem bír elszakadni az exétől, és visszamegy hozzá, mit jelenthet az, hogy az a kapcsolat "abban a formában" nem működhet, ahogy most van? Kifejtem.

"Azzal hogy vissza ment az exehez, annyit tesz hogy őt szereti és vele boldog"

Határozottan nem boldog, és nem csak az ismerkedésünk óta, hanem évek óta nem. Elhiszem, hogy igazat mond, csak keresi az útját. De ha helyileg ott is van, nem kezdték újra, nem csak velem nem kommunikál, hanem igazából a nővel sem. Néha beszélünk. A közös háztartásról meg a kutyákról beszélnek, de fentebb írtam, hogy kettejükről nem igazán.

De az eredeti kérdés: mi az, hogy "abban a formában" nem működhet?

Esetleg pont ez, hogy így éli egymás mellett, mint a lakótársak, akik alig beszélnek? Ő sosem fog többet beszélgetni vagy az érzéseit kimondani, mert nem az a fajta ember. Mióta visszament, nem egy szobában alszanak, és ha azért ment volna vissza, mert rádöbbent, hogy szereti, akkor esdekelve, térden csúszva bocsánatot kér, megmondja, hogy tévedett, sosem lesz többé ilyen, stb. stb.

De nem ez történt.

Akkor mi a francra gondolt... Ha tudom, megkérdezem tőle, talán holnap beszélünk.

Visznt a kérdésekre meg nem szeret válaszolni.

Szerintem más emberek is nézegetnek másokat facebookon, nem gondolom, hogy ez ekkora dolog lenne.

Miért kell kivesézni? Beleszeretsz valakibe, ő is beléd, meghoz egy nagy és bátor döntést, téged választ, elkezditek a közös életet. Lesznek terveitek, sőt ő az, aki annyira szerelmes, hogy kifejezetetten hosszú távra tervez. Aztán érzed, hogy az előzőt igazából még nem zárta le, nagyon akarta, nagyon nyitott volt, de sajnos vannak lelki problémái, mint oly sok embernek. De szereted, és nem akarod emiatt eldobni, amire évekig vártál. Hajlandó vagy neki segíteni, ő meg bezárkózik, és nem tudja, mi legyen, mert bár téged is szeret, de a másiknak sem akar fájdalmat okozni, hiszen éveken át egy pár voltak, és leéltek együtt majd 2 évtizedet. Az álláspontod szerint akik már ennyi időt együtt töltöttek, nem jöhetnek rá, hgy másra vágynak, ha ha rá is jönnek, pikk-pakk el tudják dobni a régi életüket? Hát, ő erre nem volt képes, és azért "veséztem ki", hogy jelezzem, a problémáit nem most találta ki, hirtelenjében, hanem sok éve hordozza őket, a komplexusai a gyerekkorából jönnek, alkoholista apa, fejlődési rendellenesség, stb. Tehát tudom, hogy borzasztó nehéz lesz (lenne) neki megnyílni, de érzem, hogy akarja, csak nem megy, mert visszafojtja.

Viszont ha a szerelem kölcsönös volt, és azzal is tisztában van, hogy nem a boldogság miatt ment vissza, akkor én nem kukázni akarom ezt akz embert, hanem elérni, hogy le tudja dönteni a korlátait, és meg tudja élni a szerelmet, amire egyelőre nem képes.

Ha mondjuk a testvérednek vagy az édesanyádnak lenne mentális betegsége, akkor is hagynád a francba, mert túl problémás, oldja meg magának?

Ő nem a rokonom, viszont egymásba szerettünk. Tegnap tudtunk beszélni, megint zavarban volt, és éreztem, hogy mennyire gátlásos. Ugyanakkor azt ő mondta ki, a kérdezésem nélkül, hogy nem múltak el az érzelmei, és nem kizárt, hogy szerelmet érez, de abban a házban van mindene, az egész élete.

Tudom, mennyire egyszerűnek tűnik a te változatot, hagyjam a francba, engedjem el, nem éri meg.

9 éve voltam szerelmes utoljára, és most ez. Talán ha majd egyszer igazán szerelmes leszel, viszonozzák is, és lesznek nagyratörő közös terveitek, majd az illetőről kiderül, hogy vannak problémái az életben, akkor talán te sem fogod 2 hét után elengedni, és mellette akarsz lenni, hogy együtt megoldjátok.

Ha nem mondaná azt, hogy boldogtalan, és nincsenek együtt, csak egymás mellett, akkor meg sem született volna ez a kérdés.

Ha valaki szeret valaki mást, és egy életre tervez vele, akkor az nem jelenti azt, hogy rohanjon pszichológushoz, mert nem tudja elengedni. Több évnyi vágyakozást, több havi kamaszos izgulást és esetlen randikat, eldobni 2 heti bizonytalanságért, mikor az érzés megvan, csak elfojtva...

Azt hiszem, az életben nem voltál még igazán szerelmes, de majd egyszer ez is eljön. Nem mindenki oylan szerencsés, hogy az első pasi elveszi és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ilyen is van, és tedd össze a két kezed, ha ilyen jutott neked. Vagy tényleg kíváncsi vagyok ilyenkor, hogy ezeket a jótanácsokat hány éves és milyen múltú emberek osztogatják.

#12: Sok mindent én sem értek, azért akarok kommunikálni.

Azt hiszem, túl sok a kérdésem, ő meg ettől még inkább bezárkózik.

Hogy mit szeretek benne?

Amikor összejöttünk, és még felszabadult volt, akkor nem ilyen volt. Ha az első pillanattól ilyen, akkor ki sem alakul ez a kötődés, hisz meg sem tudok róla dolgokat. De egész más volt, míg nem nyomta el. Olyan édes vallomásokat tett, szóban is, írásban is, kicsit utaztunk, tervezgettünk. Beszélt a múltjáról, igaz akkor is éreztem, hogy ő nem az, aki kiönti a szívét, de néha belekérdeztem, és elmesélte. Mesélt a gyerekkoráról, magától, akkor éreztem először, hogy ebből lesz valami. Megnyílt. Beszélt arról, hogy miért nem lett gyerekük, miért nem vette el. Azt mondta, talán már tudat alatt akkor is érezte, hogy nem ő az igazi. Tizenvalahány éve. Mesélt a munkájáról, régi kapcsolatáról, tehát ha nem is f*sta a szót, de olyan más volt. Tényleg felszabadult, nyitott. Közben ugye ottmaradt az ő háza, benne a nő, mivel a saját lakásába az albérlő miatt nem tudott visszamenni, meg a két kutyáról gondoskodni kell. És napi kapcsolatban voltak, de nem láttam, miket írtak, vagy mit beszéltek, csak mindig le kellett tisztázni, hogy míg a nő dolgozik, addig ő hazamegy napközben, kiengedi a kutyákat, sőt sajnos hétvégén is sokszor ott kellett lennie. Azt hiszem, ez, amikről nem tudtam, már egy hadviselés lehetett, nem hagyta, hogy boldog legyen, minden nap kitalált valamit, hogy visszarángassa. Pl. a nő hétvégén is dolgozott, és megbeszélték, hogy délelőtt megy, ott lesz, de hétvégén a nő sosem dolgozik sokáig, kb 3-ra hazaér. Aztán fura móson ebből este 7 lett. Ami nem volt jellemző eddig, de most pont igen? Hát szerintem ez szándékos volt, és a nő nem is dolgozott, csak nem ment haza, hogy a volt párja addig ne tudja otthagyni a kutyákat, és ne lehessen velem hétvégén. Szombat-vasárnap is este 8-ra ért haza hozzám, ebből is volt néha feszültség. Illetve nem tudom, mikkel tömhette a fejét, pl. hogy közösen fogadták örökbe a kutyákat ( a kutyák a mindenei, azzal sakkban lehet tartani, de ezt megértem, mert nekem is az enyémek), vagy hogy most a nőre ottmaradt egy nagy ház rezsije, ő ezt egyedül nem bírja? Nem tudom. De tény, hogy éreztem, a kezdeti lelkesedés után csak gyűlik benne a feszültség, és egyre inkább bűntudata lett. Illetve a nő ugye idős. Esetleg egészségügyi problémái is lehetnek. És hogy sok ez neki, miért most hagyta magára, mikor már nem tud újra párt találni? Közel 20 év után szerintem ő is joggal hihette, hogy ez már örökké tart, és szerintem itt alkalmazta a lelki terrort, ami egy instabil embernél nagyon betalált. Itt pedig lelkiismeret-furdalása lett, hogy valaki számít rá, akit ő magára hagyott, és most nem mer szerelmes lenni.

Az édesanyja boldogtalan volt, mert a férje alkohlista volt. Utánaolvastam, nem én találom ki. Ha pszichológust emlegettek, tessék, ezt onnan vettem, én nem vagyok az. Ilyenkor a gyerek úgy érzi, az ő feladata boldoggá tenni az anyját, de ez nem megy. Az anya boldogtalan, a gyerek emiatt szorong, és visszamarad a fejlődésben. Később egy idősebb nő mellett köt ki, és élete feladata, hogy azt az anyaképet boldoggá tudja tenni, mintegy kompenzálva ezzel, hogy az anyját nem tudta.

Na ez az, amit én barátnőként, szeretőként, szerelmeként nem tudok kezelni, bár megpróbáltam, de ehhez több kell.

Viszont ettől még szeretem, és azt szeretem, aki valójában Ő, aki igenis tud szeretni, tud vidám lenni, amikor épp nem a bűntudata irányítja. Hát nagyjából ennyi, csak már azért is leb****tak, ha ezt túl részletesen írom meg. Viszont ha 2 mondataban írom, akkor meg senki nem érti az okokat.

Ő egy szeretnivaló, okos, értelmes ember, aki vágyik a boldogságra, csak a lelkiismerete nem hagyja, hogy ne tegye boldoggá a pótanyját.És inkább eldobja a szerelmet, mert nem tudja elfogadni, hogy neki az igenis jár, és nem az ő dolga egy idős nőt boldoggá tenni.

(Az idős nőnek volt férje, van felnőtt gyereke, viszont a fiú külföldön él. Senki mása nem volt, csak ez a pótgyerek. És ehhez ragaszkodna, mivel ha nem láncolja magához, akkor senkije sem lesz. Szexuális életük évek óta már szinte nem is volt. Viszont így elveszi a lehetőséget a pasitól, hogy valaha igazán boldog lehessen.)

Még egy apróság: a nő nem tudja, ki vagyok. Nincs közös kapcsolódási pont, sem munkában, sem magánéletben. Mikor a pasi elhagyta, elmondta neki korrekt módon, leültek, és nagyon tisztességes volt, úgy fogalmazott, hogy beleszeretett valakibe. De nem mondta el, kibe.

Tehát biztosan nem emiatt vette le a képeit, meg tette be a kutyát profilképnek.

Ha emiatt lett volna, már nyár közepén megtette volna.

Ráadásul, mivel x éve már szintén elhagyta egy akkori szerelemért, most a nagy beszélgetésnél a nő megmondta neki, hogy jól gondolja meg, mert nincs visszaút, ha ezt még egyszer megjátssza, akkor többé nem kezdik újra.

#17: Dehogynem, igyekszem én mindent elfogadni, sőt köszönöm is, csak ez nem egy olyan történet, amit 2 szóban el lehet mondani, és lehet, hogy épp azt hagyom ki, amitől pont máshogy gondolnád.

Miért teszem ezt magammal? :) Ez aranyos. Nem akarom gyötörni magam, csak épp minden gondolatom körülötte forog, és ez ellen tudatosan nem tudok tenni. Hogyan mentsem meg magam? A szerelem pont mindenre indok. Mindent felülír, mindent megváltoztat. Nem határozhatom el, hogy mostantól nem gondolok rá, mert ilyet nem lehet. Akkor az nem is szerelem.

Keresem a válaszokat szüntelenül, hát épp ezért vagyok itt. De hogy keressem, milyen módon? Azért elemzem, azért kérdezek, hogy válaszokat kapjak. Hátha olyan összefüggéseket veszek észre, amiket addig nem. Pont tőle kéne válaszokat kapni, de aki még maga sem tudja, az hogy mondja el másnak? Áh, nem tudom, mi a megoldás.

Az a baj, hogy ő sem ismeri magát, mert tudta, hogy mást akar, mert a mostani nem elégíti ki, csak mivel sosem kapott mást, nem tudta, mit fog kihozni belőle, most meg csak pislog, hogy ez micsoda? 18-as válaszánál érhetőbb lesz:

#18: Igen-igen, ebben van valami. Akkor már inkább a megszokás, azzal nincs erőfeszítés. Ez a gondolat tetszik. De erre megint azt fogjátok mondani, mentegetés: már hogy lehetne a másik tökéletes, ha a régit lelki okok miatt és mondjuk a nő terrorja miatt nem is tudja tökéletesnek látni? Korban illünk egymáshoz, tervek, célok megvoltak, a vágy megvolt, az érzés megvolt, de nem lehet tökéletes, ha ennyi visszartó külső dolog van.

Lesz neki valaha tökéletes bárki?

Mondjuk jöhet pár év múlva egy még ezerszer nagyobb szerelem, akivel megint azt érzi, hogy na ez most működni fog, és harmadjára is elhagyja a nőt? Olyanra létezik reális esély, hogy akkor azt fogja érezni, most ez így marad, nem megyek vissza az exhez, 65 évesen oldja meg, ahogy tanulta, nem az én dolgom róla gondoskodni, meg ezzel az új szerelmemmel felszabadult leszek és kommunikálunk, feleségül veszem, gyerekeink lesznek? Ilyen van?

Mentegetésnek tűnik vagy sem, ha reálisan nézem, ilyen nincs. Ha 5 év múlva megint szerelmes lesz, ezek a gátak nem eltűnnek, hanem még sokkal-sokkal erősebbek lesznek benne, ha nem kap segítséget. Tudom, hogy aki nem akarja, azon nem lehet segíteni, ezért nem is én akarok rajta segíteni, hanem azt szorgalmazom, hogy ő ismerje fel, hogy segítségre van szüksége. Ha ezt belátná, és még le tudná dönteni a saját korlátait, akkor ez is lehetne tökéletes.

Csak talik az idő. Az övé is, az enyém is. Öreg barátnőnké meg főleg. A pasi 40 múlt. Amikor összejöttünk, az volt az első kijelentése, hogy ő már nem fog megváltozni.

Az előző szerelmével ugye nem jött össze a dolog, ott a csaj nem akarta annyira. A mostani nőnek nyilván nem érdeke, hogy ha ezeket a dolgokat látja is, akkor felnyissa a pasi szemét. Én azt érzem, hogy az életében még soha, senki nem szembesítette ezekkel a dolgokkal, egy ember meg magától soha nem fogja belátni, hogy ennyire komoly bajok vannak. Azt érzem, hogy most azért zárkózik be, mert mindezt kíméletlenül a nyakába öntöttem, és olyan hidegzuhanyként érte minden, hogy próbálja összekaparni magát. Azt egyébként pontosan ő mondta, hogy ez az új kapcsolat és minden, amit most megélt hirtelen, sokkolta, tehát semmi újdonságra nem volt felkészülve. Csak volt benne valami furcsa érzés, hogy valami másra vágyik. Újabb adalék: mondta, hogy ő otthonülős. Mondtam, hogy én is, de azért a kapcsolatunk elején el akartam menni pár helyre, legyenek közös élményeink, főleg ha már nyár volt. Kértem, ne ott folytassa velem, ahol vele abbahagyta. Válasz: nem ott szeretné folytatni. Ehhez képest program: reggeli rutin, onnan munka, munka után együtt haza, esetleg kaját vettünk egy boltban, de semmi egyéb, itthon tévé, aztán alvás. Ez 100%-ban ugyanaz, mint előtte, én meg pont ezt akartam elkerülni. A legeslegelején... tehát annyira a megszokások rabja, hogy ami ettől picit eltér, az neki már sokk. Kitaláltam ezt-azt, nem kell nagy dolgokra gondolni, menjünk el sétálni, vagy strandra. Ami az ismerkedős időszakban működött, azt az összeköltözés után már nem érezte fontosnak, csak hogy hazaérjünk és tévézzünk. Összejöttünk, megvolt, akkor jöhet a szokásos, amit ismer.

Tegnap megkérdeztem telefonban, tulajdonképpen mi az a fő dolog, amitől most ennyire megzuhant és bezárkózott, amitől többször kijelentette, hogy nem boldog, és igazából mindkét nő ott van az életében, de valójában meg egyik sem? És a válasza: hát ő ezt nem is tudná megmondani. Nem tudja kokretizálni. Úgy zúdult rá a saját 43 éve, hogy újra kell értelmeznie az egész életét. Soha senkinek nem volt érdeke, vagy oka, hogy ezeket megsimerje benne, vagy szembesítse vele. Bocs, hogy túl részletes. Az anyjával a furcsa kapcsolat. A gyerekkori szorongás. A hosszú kapcsolatnak nem érdeke, hogy jelezze: ez nem egészséges kapcsolat. Az idős nő érdeke minden eszközzel magához láncolni, és azt tudatosítani benne, hogy így a jó, ők összetartoznak, ez a normális, minden más csak fájdalmat okozna, ehhez kell ragaszkodnia bármi áron. Ha 20 éven át ezt sulykolják beléd, főleg úgy, hogy gyerekkorodban sérültél, és majdhogynem gyerekfejjel jössz össze ezzela nővel, akkor elhiszem, hogy ezen soha nem tudsz túllépni. Azt hiszem, én vagyok az életében az első, aki ennyire meg akarta ismerni, és szeretni akarta. A nagy szerelme hiába volt, ha viszonzatlan volt, ott ilyen mélységű beszélgetések szerintem soha nem is voltak.

Na jó, azt hiszem, elég ennyi mára, voltak jó gondolatok, csak mindig az jár a fejemben, hogy aki nem éli át, az nem tudja, milyen ez. Nem mondhatod egy éhezőnek, hogy ne gondoljon a kajára, és akkor minden szép és jó lesz. Akinek levágta a vonat a lábát, nem mondhatod, hogy ne álmodjon a futásról, engedje el, és akkor boldog lesz.

És az én történetem: aki szerelmes, és viszonozzák is, annak nem mondhatod, hogy engedje el, ismerkedjen másokkal, mert sajnos ez nem így működik. Így lenne a legkönnyebb, de ilyenkor mások nem tudják pótolni az űrt.

Én akarok boldog lenni, természetesen. És mivel Őt szeretem, azt is akarom, hogy Ő boldog legyen. Ha tudnám, vagy látnám azt, hogy boldog tud lenni, és jó lesz úgy neki, akkor nem keresném, de ilyen sebzett, ilyen boldogtalan embert talán még soha nem is láttam, mint őt. Nem én fogom ezt megoldani, ez egyre tisztább, ahogy telnek a napok, de valahogy, valakinek fel kellene nyitnia a szemét, hogy ő a felelős a boldogságáért, és ne ragaszkodjon ahhoz, ami depresszióssá teszi. Ez a pasi, akárhány éves, lélekben gyerek. Erre valaki azt mondta, sok férfi van, aki saját bevallása szerint is 40 felett nőtt fel. Vajon most az elmúlt hetek eseményei őt erre késztetik, vagy ezt is el fogja nyomni magában?

Na sziasztok, köszönöm a rám szánt időtöket, talán pár hát múlva visszatérek elmondani, hogyan alakult - már ha van rá igény.