Ti mit tennétek a helyemben?

Sziasztok!

A barátommal több, mint másfél éve vagyunk együtt. Köztünk 8 év korkülönbség van az ő javára. Azért is kerestem anno idősebb társat, mert úgy éreztem, nagyobb az esélye, hogy már benőtt a feje lágya.

Lényeg a lényeg, a szakításon gondolkozom, pontosabban stresszelek az elmúlt fél hónapban. Az első év tökéletes volt, nulla vita. Szerintem ez volt a rózsaszín köd. Ehhez képest az utóbbi félév tele volt apró vitákkal, amik egyre nagyobbakká váltak.

Próbáltam hosszú ideig intelligensen, felnőttként kezelni a gondokat, megbeszélni vele, azonban rettentő érzékeny vagyok, bármin elsírom magam. Ez azért probléma, mert a barátomban ettől felmegy a pumpa, és nagyjából semmissé teszi a véleményem, mert elbőgöm magam. Jogos a kérdés, ez egyáltalán nem felnőtthöz méltó dolog, de semmiképp ne hisztérikus siránkozást képzeljetek el.

Szépen lassan átálltam arra, hogy a problémákat nem személyesen akartam megbeszélni, hanem telefonon/neten keresztül. Nyilván, ez nem tetszett neki, és azt szeretné ha ezeket élő helyzetben is elmondanám, de így rettentő nehéz. Hajlamos félreértelmezni a dolgokat, és gyakran “lelép”, ha vitáról van szó. Ilyenkor magára szoktam hagyni, úgy gondoltam szüksége van a gondolkodásra, azonban x idő eltelte után sem változik semmi, ugyanolyan ideges, én pedig ugyanúgy félek, mert meg kell válogatnom a szavaimat.

Úgy érzem ez érzelmi zsarolás, még ha csak egy nagyon enyhe verziója is. Nálam betelt a pohár, közöltem vele, hogy hajlandó vagyok változtatni az örökös siránkozáson és kevésbé megfojtani őt (utóbbi időben ez is problémát jelentett, holott heti 2 alkalommal találkozunk nagyjából), amennyiben ő is képes a változásra. Azonban kaptam egy olyan üzenetet, amiben közli, hogy a probléma okozója csakis én vagyok, neki nincs szüksége változásra.

Tudom, tudom, nevetséges, hogy itt kérek tanácsot, de egyszerűen már más ötletem nem volt. Belefáradtam a konstans bűntudatba, abba, hogy én képes lennék egy utolsó esélyt adni nekünk, de a füle botját sem mozdítja. Szeretem, úgy érzem, jól meglennénk a jövőben is, de egyre inkább érzem azt, hogy a korkülönbség nem ér semmit...

Nagyon szeretném, ha valaki külső szemmel értékelné ezt az egészet, és megpróbálná megfogalmazni, ő mit tenne ebben a helyzetben, mert jelenleg gőzöm sincs.

Bocsánat, ha zavaros, helyenként érthetetlen a szöveg.

Köszi mindenkinek.