Hogyan lehet eldönteni, menjek vagy maradjak egy ilyen kapcsolatban? Erkölcsi dilemmák nem engednek egyik irányba se lépni. Egy aprócska élettörténet, kíváncsi vagyok, mik a más vélemények, nézőpontok, tapasztalatok.

Köszönöm szépen mindenkitől a hozzászólásokat.

#6 Igen, én sem vagyok büszke rá, hogy így történt, sőt. Két hétig nem tudtam a szégyenérzetet lemosni magamról, nem aludtam, alig ettem... mert szembesített azzal, hogy én is ember vagyok, és igenis vannak olyan érzések, amit ha akarod ha nem, ha logikus ha nem, ha erkölcsös ha nem, megjelennek, és kezelni kell őket. Például, átgondolni, hogy pontosan mit is jelent számomra a jelenlegi kapcsolatom, és hogy miért nem tudom azon belül kielégíteni az igenis létező vágyaimat (amit eddig, mivel nem volt olyan más helyzet, ahol feltűnt volna, elintéztem annyival, csak én nem kívánom úgy általában a szexet, és csak más az intimitásigényünk.)

#11 Igen, én is látom, hogy ez a dolog elsősorban nem a másiknak szólt, és ezt szerencsére sikerült is megbeszélni. Úgyhogy az nem opció, hogy a másik miatt lépjek ki a kapcsolatból. Amúgy is, ha vége, akkor egyedül akarok maradni egy ideig, hogy önmagamat is jobban megismerjem, és jobban tudjam, mit várok egy későbbi kapcsolattól. Amikor összejöttünk, épphogy elmúltam 18, és akkor még természetesen egészen másképp álltam a dolgokhoz, mást kerestem egy kapcsolatban, mint most. Ez végső soron azért annyira nem meglepő.

#7 Igen, teljesen értem, hogy mit mondasz, jól látod ezt a részét. És sokáig én se láttam értelmét az ellenkezőjének. De nagyon sokat gondolkodtam az egész kapcsolaton, és rájöttem néhány alapvető dologra, amik mégis meg tudják ezt kérdőjelezni, hiába szeretnék ragaszkodni. Az #5-ös nagyon találóan fogalmazott: legjobb barát/fogadott testvér. Az a baj, hogy bármikor, ha ránézek a páromra, én valójában tényleg csak ezt látom. Már az elején sem volt rózsaszín köd, nem azért jöttem össze vele, mert fizikailag vonzott, hanem mert a személyisége és az, hogy mennyire egy hullámhosszra tudunk kerülni, azonnal megfogott. Ahogy #4 is rávilágít, a szexualitás nem állt az első helyen, bár hogy is állhatott volna bármiképp nulla tapasztalattal mögöttem. Csak azt tudtam, hogy vele akarok lenni, hogy együtt majd megismerjük és majd belejövünk, összeszokunk... csak ezzel nagyon-nagyon lassan haladtunk egyről a kettőre, bár elég nagy empátiával fordultunk a másik felé (másképp biztos nem lehetett volna). És például az mindig is baj volt, hogy sosem voltam elég nedves... mert így visszanézve, sosem kívántam úgy eléggé.

Na ez is egy olyan dolog, amit nehéz először nem szégyellni, elfogadni, hogy igen, a naivitásnak ilyen formáit is meg lehet élni... Az segít, hogy én mindig is őszintén fordultam a párom felé (meg egyébként úgy az emberek felé is, ezért talán az átlagnál több olyan barátom van, akikkel nagyon mély és őszinte dolgokról is gond nélkül tudunk beszélni), és nem hibáztathatom magam olyan dolgokért, amiknek korábban nem voltam tudatában. Persze, ettől még rossz :) De legalább esélyt ad, hogy tovább tudjak majd lendülni.

Szakítani fogok, csak próbálok lélekben felkészülni. Hiába szeretem a párom, nem ugyanolyan módon, mint ő engem, és ez nem tisztességes vele szemben. Szenved ő is az elutasítástól, a hiánytól, szenvedek én is, hogy bármiképp próbálkozom, nem tudom megváltoztatni azt az érzést, hogy nem kívánom, hogy frusztrál, ha próbálkozik, sőt, most már képtelen vagyok rávenni magam a gondolatra se, hogy próbálkozzunk. Kipróbáltuk azt is, hogy tartunk egy kis intimitás távolságot, de nem változott tőle semmi. Ahogy páran írták, lelkitárs dolog ide vagy oda, még évtizedekig ezt csinálni, akármekkora is az empátia a másik felé, biztos, hogy kicsinál minket érzelmileg.