Nem kellett volna?

Buta kérdés, mert én meggyőződésem, hogy de kellett.

Ő volt életem szerelme, olyan szerelmes voltam, hogy végre megsértettem mit jelent az a szó, hogy "boldog", annyi keserű év után. Én 24 voltam amikor megismerkedtünk, Ő 20. Másfél évig együtt éltünk. Akkor kiderült, hogy terhes. Olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett volna forgatni velem. A mosolya ma is előttem van. De valahogy tudtam, hogy nem boldog, az első nőgyógyászati vizsgálat után.

Három hónapos terhes volt, és reméltem, hogy nem az anyasággal van gondja. Az egyik barátnője elmondta nekem, amit "tudnom kellett". A nőgyógyász az első alkalommal azt mondta neki, hogy legalább egy hónapos terhes. Ő ebből tudta, hogy nem az enyém a gyerek. A csaj azt kérte uralkodjak magamon. De nem tudtam. A szobánkban ordítottam vele, elmondtam mindennek, és azt mondtam ha nem mondja meg kié a kölyök, kiszedem belőle. A név hallatán még szinte rosszul is lettem. Nem is tudtam megszólalni. Otthagytam.

Pár óra után hazamentem és azt mondtam beszéltem az illetővel aki nem ismeri el a kölyköt, tagadta, hogy bármi lett volna köztük. És aztán elzavartam. Megfogtam a karját és kidobtam a lakásból. "Többé ne kerülj a szemem elé!!" Borzasztóan sírt, könyörgött, hogy egyedül ne hagyjam a gyerekkel, de már nem érdekelt. Annyira gyűlöltem, hogy látni sem bírtam, és egy levegőt szívni vele. Kirúgtam.

Nem rég láttam az utcán. A gyerekkel. Nem tűnt elesettnek. Sőt! Mintha neki is komoly pénze lenne, és tök boldog. Megláttuk egymást és láttam rajta, hogy gyűlöl. De én jobban gyűlölöm! A legjobb haveromnak meséltem, aztán a fejemhez vágta, hogy már akkor is szólt, csak az idegtől nem hallottam, hogy ne tegyem utcára terhesen, most ezért gyűlöl a csaj. És, hogy ezért kínoz engem a lelkiismeret évek óta. Igazából nem is nagyon gondoltam rá ha tehettem, csak mostanában, de nem akarok gondolni rá, nem akarok emlékezni!