Félek attól, hogy a baba örökre megváltoztat mindent?

20-as, én sem hiszek ebben. Egyszerűen nem hiszem, hogy van olyan, hogy kiélés - hogy egy tulajdonság vagy tevékenység csak X éves korig igaz egy személyre, onnantól nem, mert eleget csinálta.

Mondjuk szeretek olvasni: ez nem jelenti azt, hogy 30 éves koromig olvasok, utána soha, mert más fog érdekelni.

Egyébként én személy szerint egy évet hagynék házasság és gyerek között.

Tehát tegyétek el egy évre a témát kb, akkor gondoljátok át újra.

Ha közben mégis akarnátok, akkor uccu neki.

Szerintem még várjatok a babával! Egy kolléganőm mondta, hogy akkor szabad csak gyereket vállalni, ha már nagyon akarod. Nagyon igaza van.

A "kiéléses" dolgokban én sem hiszek. 26 évesek vagyunk a férjemmel, megvalósítottunk már X dolgot és mindketten már nagyon babáznánk! Persze mi nem úgy éljük meg a gyerekvállalást, hogy akkor most mindennek vége, hanem inkább valami újnak a kezdete és a régi átalakulása. Már nem sajnáljuk feladni azt a fiatalkort amit az elmúlt években éltünk :)

Megértem az érzéseidet. És az az igazság, hogy ha gyereket vállaltok, minden meg fog változni, soha nem lesz már olyan, mint kettesben élni. Hogy ezt hogyan élitek meg (teherként, lemondásként, áldozatként, vagy simán úgy, hogy ez egy új fejezet az életetekben amire vágytok, és megéri a változásokkal együtt), az rajtatok múlik.

Nem kötelező ám gyereket vállalni mindenkinek. Dönthettek úgy is, hogy nem adjátok fel a mostani életeteket. Nagy a társadalmi nyomás, ha a családotok, barátaitok is azok a típusok akik nyaggatnak, beleugatnak mikor lesz már gyerek, akkor még nehezebb.

Ha nem érzitek mindennél jobban, hogy akartok, és nem tiszta szívből vállaltok minden ezzel járó felelősséget, kötelezettséget, akkor ne kezdjetek bele. Egy gyereknek nem szabad azt érezni, hogy csak nyűg, és akadály a szüleinek.

Mi eredetileg 5 év házasság utánra terveztünk gyereket, én egyet szerettem volna inkább, a férjem kettőt, bár kettőből már mindenképp kicsúsztunk. 25 voltam mikor összeházasodtunk, 30 éves koromra szerettük volna az elsőt, hogy kiélvezzük kettesben a házasság első éveit. Viszont ember tervez, az élet meg időnként teljesen másképp gondolja.

Már 26 évesen megtudtam, hogy természetes úton valószínűleg nem fogok teherbe esni. Mi ekkor átbeszéltük, és úgy döntöttünk, hogy ha így nem megy, akkor nem erőltetjük. Se kezelést, se lombikot, se örökbefogadást nem akarunk. Sosem függött, se a boldogságunk, se a kapcsolatunk egy gyerek meglététől. Pár évre rá egyébként a férjemről is kiderült, hogy vele is vannak problémák.

Most 6 éve vagyunk házasok, évekkel ezelőtt feladtuk már ezt a dolgot. Egyszerűen elfogadtuk, és éljük az életünket. Kettesben is egy család vagyunk. Marhára nem izgat, hogy vannak akik szerint csak az a család, ahol gyerek is van.

A gyerekmentességnek, ami bár csak részben volt a mi döntésunk, megvannak az előnyei, pont azok, amikről ti is féltek lemondani. Eleinte azért nehéz volt, de ahogy telt az idő, egyre inkább úgy érezzük mindketten, hogy ezzel az egésszel nincs különösebb probléma. Sok múlik az egymás iránti érzéseken ilyen esetekben. (vagy azok hiányán)

Pl van egy pár, akiket ismerek, nekik sem lehetett gyerekük. Ők végigjártak egy csomó kezelést, kiadtak egy csomó pénzt gyógyszerekre, vagy 5 lombikjuk is volt, de mind sikertelen. A végére már csak veszekedtek ez miatt, és el is váltak mindössze 8 év házasság után.:( Szerintem ez végtelenül szomorú...ha valakik csak azért hagyják tönkremenni a házasságukat, mert nincs gyerekük. De lehet, hogy csak én nem értem, hogy gyerek nélkül miért nem voltak képesek szeretni egymást.:(

Szerintem adjatok magatoknak még időt. Így, hogy ennyire bizonytalanok vagytok, ne vágjatok bele. Nekem az írásodból az jön le, hogy ti még tehernek éreznétek, ha le kellene mondani a mostani életetekről, ahol több a szabadságotok. Ne az legyen, hogy jön a gyerek, és ti meg megbánjátok, mert nyűgnek érzitek.