Meg tud változni a férjem?

Hát pont ez a baj. A hétköznapokban én évekig azt hittem, hogy nyíltan megbeszélünk mindent. Én így is tettem, mindent elmondtam neki. Mindig kikértem, mi a véleménye.

Az meg, hogy ő nem mondta, hogy figyelj, baj van, beszélnünk kell, csak előadta, hogy minden sinen van, csak akkor derült ki, mikor összedőlt a kártyavár. Jött a hidegzuhany, hogy én csak képzeltem, hogy egy csapat vagyunk, és közbe meg nem...

Pl montdam neki, hogy én kitakarítom a lakást, addig el tud-e menni postára meg boltba? Mondta, hogy persze. Én kitakarítottam, ő visszajött, megkérdeztem, sikerült-e elintézni a dolgokat, azt mondta, igen. Nem volt okom kételkedni... A végén kiderült, hogy ilyenkor sokszor csak azt mondta, hogy el van intézve vmi. De nem volt.

Én abban a hitben voltam, hogy tökjó együtt, jól tudunk a hétköznapokban is egy csapatban működni, szeretjük egymást, és valamennyire ki is egészítjük egymást. Ő a csöndesebb, és határozottabb férfi, én meg a beszédesebb és határozatlanabb, lekizősebb (mint sok nő).

A szex mindig is jó volt, bár ott is volt olykor, mikor kevésbé volt kezdeményező, de azért 80%-ban a szex remek volt a 12 év alatt. Még most is kézen fogva megyünk, csókolózunk, ölelkezünk.

Alapvetően én egy bizonytalanabb típus vagyok, sokszor gondolkodom el magammal kapcsolatban, vajon honnan jöttem, hová tartok, mit miért csinálok...stb. Nem voltam soha az az intézkedős típus, mert nem értettem igazán a pénzügyekhez sem, persze igen, most én rajtam van a legtöbb felelősség, de hát valakinek el kell intéznie a dolgokat, ezért most én csinálom őket.

Szeretem őt, úgy érzem, nélküle semminek se lenne értelme. Csak vele tudom elképzelni pl hogy családot alapítsak. De most ebben is elbizonytalanodtam, mert félek, hogy valójában nem is illünk össze.

Igazából nekem eddig ő volt a legjobb barátom, a támaszom, a szerelmem, a legfontosabb, a mindenem.

És régebben tényleg ő volt az, aki határozott volt, aki megvígasztalt, ha bántott valami, akire mindig számíthattam.

Úgy érzem, most őneki van rám szüksége, hogy leszámoljon a múltból fakadó elkerülő, konfliktuskerülő magatartásokkal, és hogy úgy vállalja fel önmagát, meg a véleményét, vagy azt, ha esetleg nem intézett el valamit, vagy problémája adódik, hogy őszintén elém áll, és elmondja azokat. Felvállaja, ha nem azt gondolja, amit más, és nem azt teszi, hogy csöndben megtartja magának a véleményét, aztán megcsinálja azt, amit nem akar, csak mert nem akar vitát. Igazából, nem is az zavar abban sem, hogy társaságban csöndes, hogy ő egy ilyen típus, hanem az, hogy mindenki más elmondja mit gondol bizonyos dolgokról, vagy milyen gondolatai vannak, ő viszont nem, holott én őrá lennék a legkíváncsibb, és olyan jó lenne látni, hogy ha különböző állásponton vagyunk is, de önálló, különálló személyiség, aki nem kell, hogy erősebb, karakánabb legyen, de legyünk egyenrangúak. Nem kell, hogy mindenki ugyanolyan legyen, de az viszont kell nekem egy házasságban, hogy 100%-osan bevállaljuk azt, hogy milyenek is vagyunk. Talán ezen segíthetne a párterápia. Neki meg talán abban segíthetne az önismereti csoport, hogy szembe tudjon nézni önmagával, megismerje magát, aztán bátran fel is vállalja. Én azt érzem, ha engedné, hogy megismerjem, mi rejlik ott legbelül, amiket eddig ő sem ismert, mert elfojtotta őket, akkor még jobban szeretném, és nekem is könnyebb lenne, ha tudnám, a férjem olyan, amilyen, de legalább tudom, milyen.

Amúgy a férjemre gondolva valahogy mindig Mr. Big jut eszembe, aki szintén nem akarta sose megmutatni magát.

Ez csak beugrott.

Utolsó, az, hogy sosem tudhatom, hogy amit mond, igaz, vagy csak azért mondja, hogy ne legyen vita, arra hogy tudnék egy jövőt alapozni?

Itt nem arról van szó, hogy elegem van abból, hogy folyton sportol, vagy horgászik, vagy tudom is én. Itt arról van szó, hogy mindent magába folyt, és sosem tudhatom, ha ez továbbra is így megy, hogy mikor robban a következő bomba.

Az adósságspirálnál az öngyilkosság is sokat foglalkoztatta. Hogyan tudnám ezt elfogadni?