Miért csinálja ezt? Szavai vagy a tettei számítanak? Jogosan akadtam ki?

Élettársam (nem vagyunk házasok, de 6 éve együtt vagyunk és van egy 21 hónapos kisfiúnk) fél éve kitalálta, hogy felmond a fix munkahelyén, mert nem érzi ott magát jól, és egyénileg próbál meg boldogulni megbízásos munkákból. Jöttek is sorra a munkák, aminek az az eredménye, hogy (nyáron egy hét kivételével) lényegében május eleje óta nem találkozunk. Nyár elején másfél hónapot töltött kint külföldön különböző helyeken egyhuzamban, most az egész szeptembert Németországban tölti, amikor itthon van, akkor meg 3-4 munkát csinál párhuzaosan, és reggel alszunk amikor elmegy, este meg a gyerek már biztos, én meg közel vagyok hozzá. hétvégén is!

Nagyon eltávolodtunk egymástól, sok a vita, a nézeteltérés, alig beszélgetünk, szinte semmit nem tudunk a másik életéről. Arról volt szó, hogy ez az utolsó, hogy ilyen sokat van távol, és itthon is kicsit visszafogja magát.

Erre ma büszkén meséli skype-on, hogy megismerkedett kint egy közvetítővel, és rengeteg munkát fog neki majd ott találni, úgyhogy majd járhat ki oda dolgozni. Én erre kiakadtam, hogy akkor élje csak a saját életét, és ha lehet, akkor alakítsa úgy, hogy minél kevesebb időt töltsön velünk, és a gyerek is csak skype-ról ismerje. Nagyon elszomorít, hogy nemhogy él a lehetőségekkel már, hanem kutatja azokat, amik messze viszik tőlünk. Itthon is jól keres, nem hiszem, hogy akkora szükség lenne ezekre kint. Én meg teljesen egyedül csinálok mindent, egyedül nevelem a gyerekünket, vezetem a háztartást, intézem a hivatalos ügyeket (az övéit is), most kezdtem el dolgozni, szoktatom a kicsit a bölcsibe, programokat csinálok neki stb., és egyfelől azt érzem, hogy megy ez nekem egyedül, és nem is hiányzik már a párom semmilyen szinten, másfelől viszont nem akarom elveszíteni.

Mit lehetne tenni?